KULToUR-Vidék

A január-február nem éppen a nagy utazások időszaka. Legalábbis nálam biztosan nem. Tudom, sokan éppen ilyenkor szeretnek egy-két hétre elrepülni melegebb éghajlatra, de nekem még sosem sikerült pont év elejére annyi pénzügyi erőforrást tartalékolnom, hogy ezt megtehessem. Másrészt meg teljesen biztos vagyok benne, hogy a szervezetem sima átverésnek minősítené a jutalom meleget, és sokkot kapna amikor visszatér a hideg-sötét télbe. Szóval, marad inkább a hazai pálya (klíma): kultúrprogramokkal, meg kisebb túrákkal. És ha ez utóbbiról van szó, akkor sokszor még a Zalaegerszeg táblát sem kell elhagyni ahhoz, hogy fel is frissüljünk, meg lássunk is valami szépet. Kilátás a Kápolna-hegyi útról A február tulajdonképpen elkényeztetett minket, hiszen a tavaszi napsütéstől a napokon át tartó havazásig szinte minden volt. Részemről egyiket sem bánom, mert mindkét jelenség arra inspirál, hogy kimenjek a fűtött szobából. Télen nyilván nem kell nagy távlatokban gondolkodni: tulajdonképpen...

A nagymamák meghalnak, a pincék eltűnnek. Kihalóban van egy életforma; a Nyugat-Dunántúl dimbes-dombos tájaihoz köthető "hegyre járás". Egy-egy bicikli- vagy gyalogtúra alkalmával évek óta figyelem a lassan enyészetté váló pincéket, régi présházakat. Számos helyen a természet már teret is hódított az egykori épített környezet helyén. Néhol a romokat sem látni a buja növényzet mögött. Máshol megrogyva, vakolat nélkül, lyukas tetővel állnak a házak, a "romlás virágai", amik még pusztulásukban is szépek, méltóságteljesek. A pincék eltűnnek, a szőlők kapálatlanul maradnak, a kultúra változik. Nemcsak maga a kultúrtáj, hanem a falusi életformához kötődő szokások is. A falvakban élők közül is egyre kevesebben járnak ki a szőlőhegyekre, évről évre csökken a megművelt területek száma. Sajnálom? Talán, bár a "hegyi élettel" leginkább úgy vagyok, mint Petőfi a "zordon kárpátokkal": csodálom, ámde nem szeretem. Mert túl sok az ehhez kapcsolódó negatí...