KULToUR-Vidék

A napokban kiderült, hogy nem vagyok őskövület, maximálisan a mában élek. Ebben az erősített meg, hogy kicsit nehezemre esett belehelyezkedni egy 11 ezer évvel ezelőtti történetbe. Jobban nyomasztott ugyanis az a gondolat, hogy egy napot Internet, sőt mi több, telefonhálózat nélkül kell eltöltenem. Nincs kapcsolat. Csak segélyhívásra. Az utóbbi 8-10 évben nem sokat forgolódtam hálózati lefedettség nélküli régiókban, teljesen hozzászoktam a permanens elérhetőség állapotához, csakúgy mint ahhoz a tudathoz, hogy bizonyos információk és hírek folyamatosan hozzáférhetők, elég csak végighúzni az ujjam az érintőképernyőn. Emlékezetemből kikoptak azok az (ős)idők, amikor analóg módon tengettük napjainkat. Az online hiányállapot megtapasztalásához úgy látszik épp a lovasi őskori festékbánya, és a Pécsely melletti szőlőhegyek világa kellett. Függő vagyok, mondták. Részemről inkább valamiféle digitális honvágy ez (talán majd egy másik bejegyzésben kifejtem, hogy mit értek alatta). Az átmeneti elt...

Volt néhány olyan nap, amikor mindenféle akadály nélkül át lehetett sétálni a 60-as évekből, a 60-as évekbe. Az 1960-as évek magyarországi Tiltott, Tűrt, Támogatott (három T) művészeti világából, egy sokkal nyitottabb, szabadabb és "akciódúsabb" nemzetközi képzőművészeti közegbe; a Fluxusba. Ahhoz, hogy az említett évtized változatossága és megannyi titokzatossága feltáruljon, csak egy Buda és Pest távolságot kellett áthidalni (jó, nekem egy Zalaegerszeg Budapestet is, de azt bármikor szívesen). "Átkelés a folyón" a Nemzeti Galériában és  Fábry-akció a Ludwigban Nem nehéz kitalálni, hogy két kiállításról van szó: az egyik a Magyar Nemzeti Galériában nemrégiben nyílt Keretek között - A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958-68) , a másik pedig a nemrégiben bezárt Fluxus és barátai című tárlat, ami a Ludwig Múzeumban volt látható az ősz folyamán. Bár változatlanul egyetértek Lovasi Andrással abban, hogy "jó, hogy vége a hatvanas éveknek és nem jö...

Néphagyományok, kopott falusi vagy kisvárosi kultúrház amatőr színészekkel, vitrinben álló helytörténeti gyűjtemény, vagy a táj szépségeit ábrázoló kissé giccses festmények. Sarkítás? Talán igen, de sokaknak pontosan ezek a sztereotípiák jutnak eszébe a "vidéki kultúra" kifejezés kapcsán. Az ok összetett. Részint hibás maga a vidék, mert gyakran a provincializmus kényelmesebb és olcsóbb, mint változtatni a régi beidegződéseken. (Végül is egy néptánccsoportot mindig elő lehet rántani, legyen szó akármilyen programról.) De hibás a "pesti humor" és mentalitás is, mert a vidék illusztrálására sokszor még mindig fejkendős néniket mutogatnak, akik erős tájszólással beszélnek. Mintha más nem is lenne Budapest határain kívül. A KULToUR-Vidék célja nem a népi-urbánus vita életben tartása! Sokkal inkább a sztereotípiák eloszlatása, és egyfajta híd szerep az igényes, és tudományosan alátámasztott hagyományápolás, népi tradíciók és a kortárs kultúra között. Ahogy a ...