KULToUR-Vidék

Should I stay or should I go? Dilemmázhatnának magukban azok a köztéri alkotások, melyek itt rekedtek a múltból, vagyis a rendszerváltozás előtti időkből. Persze a szobrászok nem formáztak a fejükbe gondolkodásra alkalmas szervet, ezért nem agyalnak azon, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Megteszik ezt helyettük mások. Nekem meg onnan jutott eszembe ez az eredtileg 1982-es punk nóta (by Clash), hogy az én korosztályom főleg egy 90-es évek elején futó Levi's reklámból ismeri a dalt. Vagyis azokból az évekből, amikor a "komcsi" szobroknak el kellett volna tűnniük; mindazokkal együtt akik megrendelték őket, vagy jeles alkalmakkor zászlókat lobogtattak körülöttük (nyilván nem Levi'sben). Úgy alakult, hogy voltak olyan művek, amik mentek a kukába, mások meg maradtak (hasonlóan a "megrendelőikhez", de az egy másik sztori és a legkevésbé sem KulTour-Vidékre való). Szóval néhány szobor túlélte a változó időket, mert mondjuk nem volt akkora szimbolikus jelentősége, va...

A Szentlélek római katolikus templom a hazai templomépítészet egyik ritkaságának számít. Sokszor hivatkoznak is rá turisztikai és építészeti lapok, de tudományos, művészeti publikációk is. Már elég régóta készültem ide, hiszen sok ismerősöm felhívta rá a figyelmemet az elmúlt években, de valahogy eddig nem került rá sor. Pár hete viszont a zalaegerszegi Páfrányok útja piros szakaszán túráztunk, ami épp Nemeshetésen halad át. Igaz, a templom előtt elvileg visszafordul az út a város (illetve Bozsok) irányába, de hát nyilvánvaló volt, hogy a templom nem maradhat ki. Úgyhogy a lépcsőjén tartottunk egy gyors ebédszünetet. (Ha már a járvány miatt úgyis minden zárva tart.) 🙂  A templomról dióhéjban a következőket érdemes tudni: - A szocializmus egyházellenes időszakában, jórészt lakossági összefogással (vagyis kalákában) épült 1974-től 1976-ig, Koroncz László, búcsúszentlászlói plébános irányítása mellett. A tervező Török Ferenc építész volt. - A ritkaságnak számító vasbeton imaház törté...

Valószínűleg soha nem jutott volna eszembe az Éva presszóról írni, ha nem bontják le az uszodát és nem kell a dózerolásról fotósorozatot készítenem. Az egyik legjobb látószög épp a nevezett presszó teraszáról nyílt, de a fényképezés pillanatában amiatt is ideális terepnek bizonyult, mert a koronavírus-járvány következtében átmenetileg bezárt a kocsma. Tehát a terasz üres volt és nyugodt. Ami elég nagy ritkaságnak számít a műintézmény történetében. Az 1956-os nyitás óta - néhány felújítást leszámítva - nem is tudom, hogy volt-e olyan esemény, ami hosszabb bezárásra kényszerítette a helyet. Mint ahogy azt sem, hogy hány ehhez hasonló "őskocsma" működik még a városban? Szóval a fent említett nyugodtság egyrészt nagyon furcsa volt, másrészt pedig ihletet adott ahhoz, hogy kicsit utánanézzek a presszó történetének a korabeli sajtóban, hátha akad valami érdekes. Akadt... Például ma már olyan megmosolyogni való apróságok, hogy 1964-ben egészen éjjel 1 óráig lehetett itt szilveszterk...

Az úgy volt, hogy tavaly májusban lázas betegen elaludtam a nappali kanapéján. Mögöttem nyitott ablak. Valamivel később ütemes puffogásra ébredtem. Ismerős volt a zaj, bár eléggé lehetetlennek tűnt, hogy valaki még tényleg ilyet tesz; szőnyeget porol, napsütéses tavaszi délelőttön. Ahelyett, hogy élvezné a friss levegőt, a többit meg rábízná a mosodára... és nem zavarna a gyógyulás folyamatában! :) A hölgy sem volt már fiatal, meg a szőnyeg sem - ennyit sikerült megállapítanom "félig-zombin". Közben azért elhatároztam, hogyha képes leszek elhagyni a lakást, akkor körbejárom ezt a szőnyegporoló-állvány témát: hogy mennyi maradt még a városban és hol lelhetők fel pontosan ezek az ötvenes-hatvanas évekből itt maradt - nem túl szép - utcabútorok. (Gangos bérházak nincsenek Zalaegerszegen - illetve csak egy - így udvarokra sajnos nem tudok belesni.) Nyár lett aztán, és voltak izgalmasabb kalandjaim is annál, minthogy szőnyegporolók után kutassak. Szóval, el is felejtettem a...

Beszéljünk egy picit a Landorhegyről. Már csak azért is, mert nekem ez a városrész sokáig kiesett a "vonzáskörzetemből". Ahhoz képest, hogy zalaegerszegi vagyok, túl sok időt nem töltöttem el a környéken. Sem olyan rokonom, barátom nem élt itt, aki miatt gyakran jártam volna erre, vagy mondjuk nyári szünidők alatt a házak között csatangoltam volna. A Landorhegy gyerekkoromban kimerült abban, hogy néha meglátogattam az anyukámat a ruhagyári szerkesztőségi szobájában, meg hogy az egykori pártiskola (ma főiskola) tornatermébe jártam karate edzésre. Bemelegítésképpen úgynevezett Pais-köröket futottunk az iskola - VMK - kiserdő szakaszon (fúúú, de utáltam). Később meg szinte csak a VMK programjai miatt ejtettem útba a városrészt. (Jó-jó, volt pár év, amikor a Skála nevű műintézmény rock-diszkóját, meg a Napfény blues-kocsmáját is sűrűn látogattam hétvégente; de hát az éjszakai móka volt, és legkevésbé sem a helyi épületek és köztéri alkotások jártak a fejemben.)...