KULToUR-Vidék

A Déli Pályaudvar metróbejárata melletti lemezbolt kultikus helynek számított. Az a fajta "bűnbarlang" volt, amilyenre kisvárosokban kevés példa akadt, hiszen ha volt is zenebolt, oda kevesebb áru jutott el. Így a Déliben lévő üzletről tudott minden olyan vidéki alter-arc, rocker, hippi, dark, vagy punk (stb.), akinek épp erre az állomásra futott be a vonata. (Meg nyilván egyéb "feketeövesek" is ismerték a helyet). Egyszer - még általános iskolás korunkban - Pestre kirándultunk busszal: akinek jó jegyei voltak földrajzból, megnézhette a planetáriumot (vagy valami ehhez hasonló, "tanulásösztönző" akció keretében utazhattunk el). A barátnőmmel kikönyörögtük, hogy a visszaút előtt hadd metrózzunk át a Délibe. A Lemezboltba. Kíséret nélkül. Persze meg kellett ígérnünk, hogy nem térünk le a piros metró vonaláról, nem állunk szóba senkivel, nem rabolnak el minket útközben és a kijelölt időpontban szépen visszaérünk a gyülekezőhelyre. Blablabla. Riszpekt a ...

Gyerekek, fiatalok, idősek, felnőttek. Elsőre nem tűnik túl eredetinek egy kiállítási tematikához. Gondolkodtam is sokáig, hogy vajon ennél kreatívabb megoldás nem jutott-e eszébe a Magyar Nemzeti Galéria "Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan" című tárlata szervezőinek. Aztán persze rájöttem, hogy több mint 110 ezer fotóból (ekkora a Fortepan gyűjteménye) kiválogatni egy tárlatra valót, nem is olyan egyszerű történet. A sokféleségből pedig valami látogatóbarát, tematikus egységet kovácsolni, még nehezebb feladat. Pláne, hogy a fotók fent vannak az interneten, bárki számára hozzáférhetők, és aki követi mondjuk az Index vagy az Urbanista portál cikkeit, az az elmúlt években már számos kiállításra került fotóval találkozhatott is egy-egy bejegyzés apropóján. A Nemzeti Galéria tárlatán tehát nem minden kép ismeretlen, sőt tulajdonképpen az egész anyag nagyon is ismerős valahonnan. Mondjuk onnan, hogy ez a sok arc, meg jelenet, meg történelmi esemény ...

Néhány hete polgári védelmi kiképzésen vettem részt, Csepelen. Papírom is van róla. Az igazolást kiállító szerv nem más, mint a Csepeli Erőmű és Szolgáltató Üzemek Polgári Védelem Parancsnoksága. Most villoghatnék vele, hogy hú, de kemény csaj vagyok (nem vagyok): volt rohamsisak a fejemen, ráadásul eltöltöttem néhány órát egy légoltalmi óvóhelyen, ahol a mennyezetről és a falakról fürtökben lógtak le a gázálarcok. Gyorsan bevallom, hogy mindez csak "játszásiból" történt (szülinapi ajándékként), és maga az igazolás is csupán egy emlék arról, hogy részt vettem egy csoportos, budapesti városnéző túrán. A téma - amit ez a négyórás kirándulás feldolgoz - viszont korántsem játék. Mert a II. világháborús bombázások korába kalauzolja a látogatót. Nagyon informatív és nagyon átélhető módon. A 2. számú bunker... Csepel első hallásra nem az a hely, ahová feltétlenül el szeretne menni az ember. Aktuálpolitikai asszociációkon túl, maximum a Csepel bicikli, és egy szebb...

Volt néhány olyan nap, amikor mindenféle akadály nélkül át lehetett sétálni a 60-as évekből, a 60-as évekbe. Az 1960-as évek magyarországi Tiltott, Tűrt, Támogatott (három T) művészeti világából, egy sokkal nyitottabb, szabadabb és "akciódúsabb" nemzetközi képzőművészeti közegbe; a Fluxusba. Ahhoz, hogy az említett évtized változatossága és megannyi titokzatossága feltáruljon, csak egy Buda és Pest távolságot kellett áthidalni (jó, nekem egy Zalaegerszeg Budapestet is, de azt bármikor szívesen). "Átkelés a folyón" a Nemzeti Galériában és  Fábry-akció a Ludwigban Nem nehéz kitalálni, hogy két kiállításról van szó: az egyik a Magyar Nemzeti Galériában nemrégiben nyílt Keretek között - A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958-68) , a másik pedig a nemrégiben bezárt Fluxus és barátai című tárlat, ami a Ludwig Múzeumban volt látható az ősz folyamán. Bár változatlanul egyetértek Lovasi Andrással abban, hogy "jó, hogy vége a hatvanas éveknek és nem jö...