Bunkertúra a Csepel Művekben - Légoltalmi kiképzés, szimulációval


Néhány hete polgári védelmi kiképzésen vettem részt, Csepelen. Papírom is van róla. Az igazolást kiállító szerv nem más, mint a Csepeli Erőmű és Szolgáltató Üzemek Polgári Védelem Parancsnoksága. Most villoghatnék vele, hogy hú, de kemény csaj vagyok (nem vagyok): volt rohamsisak a fejemen, ráadásul eltöltöttem néhány órát egy légoltalmi óvóhelyen, ahol a mennyezetről és a falakról fürtökben lógtak le a gázálarcok.



Gyorsan bevallom, hogy mindez csak "játszásiból" történt (szülinapi ajándékként), és maga az igazolás is csupán egy emlék arról, hogy részt vettem egy csoportos, budapesti városnéző túrán. A téma - amit ez a négyórás kirándulás feldolgoz - viszont korántsem játék. Mert a II. világháborús bombázások korába kalauzolja a látogatót. Nagyon informatív és nagyon átélhető módon.

A 2. számú bunker...

Csepel első hallásra nem az a hely, ahová feltétlenül el szeretne menni az ember. Aktuálpolitikai asszociációkon túl, maximum a Csepel bicikli, és egy szebb napokat látott ipartelep jut eszünkbe róla (mindegy, hogy a századelőn működő Weiss Manfréd Acél- és Fémművekre, vagy a szocialista korszak elhíresült, Csepel Vas-és Fémművek néven működő gyárára gondolunk). Persze ott van a Duna, meg némi zöldövezet, de összességében mégiscsak valami nyomasztó érzésünk támad a hely említésekor. És az a helyzet, hogy akkor is, miután leszállunk a HÉV-ről, és körbetekintünk. Szürke panelházak, megkopott szocreál épületek, lepukkant buszmegálló, nem éppen bizalomgerjesztő vendéglátóhelyek...

...és a kiállított tárgyak...

Az első állomásunk a gyáregység kapuja, vagyis a - még mindig vörösen világító - Csepel Művek felirat. Innen indul ugyanis (minden második héten) az a bunkertúra, ami a gyárterület légoltalmi óvóhelyeivel ismerteti meg az érdeklődőket. Utóbbiakból nincs hiány, a BudapestScenes nevű túraszervező csoport immár hetedik éve kalauzolja itt a látogatókat, egy lelkes fiatal idegenvezető, Somogyi Levente program- és ötletgazda vezetésével. A második célállomás - ahol a következő néhány órát eltöltjük - a 2. számú bunker. Nem pince ez, hanem a felszín fölé épített, kétszintes, különlegesen kialakított betonkocka.


A túravezető ezt bérli évek óta, és mivel a Csepelen lévő 17 bunker közül ez maradt meg a legjobb állapotban, itt rendezett be egy kiállítást is. Részben a bunkerben maradt, részben pedig utólagosan beszerzett tárgyakból, dokumentumokból. Az idegenvezető alaposan beleásta magát a témába; minden létező levéltári anyagot megnézett, túlélők után kutatott, videointerjúkat készített és igyekezett begyűjteni a még fellelhető tárgyi emlékeket; hogy minél precízebben tudja rekonstruálni egy légoltalmi bunker belső felépítését, berendezését. Persze azért keveredik a valóság és a kiállításrendezéseknél használatos "kulissza-hatás".


Az a helyzet, hogy egy hozzám hasonló laikusnak, alapvetően halvány gőze sincs az olyasféle fogalmak pontos meghatározásáról, mint légoltalom, légópince, meg BGS-bunker. Ez részben szerencse, mert azt jelzi, hogy nem éltünk olyan korban, amikor szükség lett volna erre a tudásra. Másrészt viszont mégsem jó ez a tudatlanság, elvégre sosem lehetünk biztosak benne, hogy a mi életünkben nem történik-e valami olyan katasztrófa, ami időlegesen óvóhelyre kényszerít minket.
Az idegenvezetőnk sokéves tapasztalata azt mutatja, hogy még a korszak iránt érdeklődők esetében is bőven vannak hiányosságok, így bevezetésképpen gyorsan tisztázunk néhány fogalmat. A légvédelem például nem azonos a légoltalommal (pedig sokszor keverik a kettőt). Az előbbi a légtér védelmére, ellenőrzésére irányul, melyhez különböző eszközöket használnak (radar, repülő, rakéta). A légoltalom ezzel szemben egy passzív védekezés, ami a civil lakosság biztonságát szolgálja, felkészülve egy-egy háborús,-vagy katasztrófahelyzetre.

Nem "W.C." hanem tőzegtartályos

Csepelen összesen 156 különböző óvóhely van, ebből - mint már fent volt róla szó - 17 a bunker. Budapest legsűrűbb óvóhely-hálózata ez. Hogy megértsük miért alakult így, nyilván szükség van egy kis gyártörténetre. Nem szeretném ezt hosszan taglalni, mert utána lehet nézni az interneten. A lényeg az, hogy a Weiss Manfréd-gyár a ország egyik legnagyobb ipari egysége volt, ahol némi túlzással, a gombostűtől a repülőgépig szinte mindent (főleg háztartási és közlekedési eszközöket) gyártottak. 1938-tól a termelés a hadiipar irányába tolódott el, így a termelékenység és a foglalkoztatottság is megnőtt; ami Csepelen addig sem volt csekély. A harmincas-negyvenes években volt olyan, hogy a legnagyobb délelőtti műszakban 25 ezer ember dolgozott egyszerre a gyár területén lévő üzemcsarnokokban. Ekkoriban már az is köztudomású volt, hogy ha harci cselekményekre kerülne sor, akkor légi bombázásokra fokozottan számítani kell. A dolgozók védelme érdekében már 1938-tól építettek óvóhelyeket, ám ezek védelmi értéke minimális volt. Némi spórolás, meg sumákolás nyilván volt a dolog hátterében, ez kiderül Levente előadásból is.


Hatékonyabb, komolyabb védelmet nyújtó bunkereket 1943-tól kezdtek el építeni a gyár területén. Ezek már BGS-bunkerek voltak, vagyis bomba, gáz-és szilánk ellen is védték a dolgozókat és a csepeli lakosságot (mert bőven volt arra példa, hogy a hozzátartozók is a bunkerekben kerestek menedéket a légitámadásokkor). Ezek az óvóhelyek a speciális szigetelésnek, légrendszernek, zsilipelésnek, falvastagságnak, meg némi lengéscsillapításnak köszönhetően abszolút beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A gyárat több bombatámadás is érte, melyek során az üzemek jó része megsemmisült, vagy komoly károkat szenvedett, ám a betonbunkerekben lévők túlélték a bombázást.


Hogy mit élhettek át az emberek az alatt a néhány óra, vagy nap alatt, amíg az óvóhelyeken tartózkodtak, és várták, hogy véget érjenek a légitámadások? A bunkertúra során ezekből az "érzetekből" is kaphatunk némi ízelítőt. Részben azáltal, hogy a szervezők több túlélővel is interjút készítettek, akik érzelmektől nyilván nem mentes, ám mégis reális képet festettek az akkori állapotokról. Ha valamilyen katasztrófát túlélt, idős embereket hallgatok, mindig lenyűgöz, hogy mekkora nyugalommal, higgadtsággal, és mennyi humorral fűszerezve tudnak mesélni a nehéz pillanatokról. Mik voltak ezek? Zsúfoltság, levegőtlenség, emberszag, kívülről beszüremkedő harci cselekmények és bombázások zaja, a léglökésből fakadó épületrázkódás (ami miatt például nem szabadott a falnak támaszkodni, hiszen akár komoly sérüléseket is lehetett azzal szerezni), áramkimaradás, a higiéniás eszközök minimális száma (nem víz-, hanem tőzegtartályú vécék voltak, azok is korlátozott számban). Na és a félelem, elsősorban attól, hogy mi lesz a kint rekedt családtagokkal, barátokkal. Az életben maradás persze örömteli esemény, ám a bunkert elhagyva a túlélőknek szembesülniük kellett azzal a látvánnyal, amit a bombázások okoztak. Romok, halottak, csonkolt sérülések. Sokan igazából ekkor kerültek sokkos állapotba.


Néhány adat, hogy el tudjuk képzelni a bunkerek zsúfoltságát: az általunk bejárt 2. számú óvóhely közel 190 négyzetméter, és eredetileg 200 ember befogadására tervezték. Ehhez képest egy-egy légitámadás során 400-500 ember tartózkodott itt, ám volt olyan bombázás is, amikor 1500 fő zsúfolódott össze. Amúgy vízzel, elsősegélyhez szükséges eszközökkel, gyógyszerekkel viszonylag jól felszerelt bunkerekről van szó. Ilyen körülmények és ekkora embertömeg esetén persze előfordultak különféle rosszullétek az itt eltöltött idő alatt.


A bunkertúrán egy néhány perces szimuláció segítségével is átérezhettük az akkori állapotokat. Egy kicsi, teljesen sötét terembe húzódtunk be, ahol hanghatások és rezgések imitálták a kint zajló légitámadást. Ez nagyjából olyan érzés volt, mintha valami ismeretlen halmazállapotba kerültem volna, és annak ellenére, hogy pontosan tudtam, ez csak egy eljátszott szituáció, és csak töredéke annak, amit egykoron átéltek, mégis nagyon ősi félelmek kezdtek munkálkodni bennem. Ugyanakkor örültem, hogy megtapasztalhattam mindebből valamit.

9. számú bunker

A bunkerek egyébként a rendszerváltozás óta magántulajdonban vannak (ez nagyjából országos viszonylatban is így van). A tulajdonosoknak viszont kötelessége valamilyen szintű karbantartást végezni. Persze ezek a negyvenes években épített óvóhelyek már nem a régiek, vagyis korábbi funkciójukat nem biztos, hogy be tudnák tölteni. A legtöbbjüket már nem lehet hermetikusan elzárni és a alapvető felszerelések is hiányoznak. Érdekes, hogy Csepelen a legtöbbjüket zenekarok használják próbateremnek. Ilyen például a 9. számú - amúgy teljesen üres - bunker is, ahová még ellátogattunk.
A túravezetőnk szerint a magyar lakosság nagyon keveset tud arról, hogy milyen lehetőségei lennének a túlélésre egy katasztrófahelyzet esetén. Nincs erre irányuló oktatás, és még a lakóhelyünkhöz legközelebb eső óvóhelyekről sem tudunk szinte semmit.


A csepeli bunkertúra az óvóhelyekkel való ismerkedésen túl azért arra is jó volt, hogy az ember körbenézzen kicsit a gyár területén. Megfigyelve a Weiss Manfréd-időszak, a szocialista korszak szemmel látható nyomait, maradványait, na és a mai állapotokat. Mit mondjak? Borzalmas. Mintha Európa (vagy az Európai Unió) szellemiségéből semmi nem jutott volna ide az elmúlt évtizedben. Nagyjából ehhez hasonló a gyárterületen kívüli városrész is. Komor és sivár. De, mivel alapvetően szeretek ilyen helyeken barangolni és fotózni, Csepel mégiscsak egy "kincsesbánya". A bunkertúrát pedig mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valamelyest érdeklődik a korszak eseményei, vagy Budapest története iránt.

Szerintem itt már lefagytam :)

U.i.: Nem, nem lettem militarista, sem disaster manager. Remélem arra sem kényszerülök, hogy valaha haditudósító legyek. És mindenki megnyugtatására: volt vidámabb része is a szülinapomnak :)


Több fotó a gyár területéről:








Hangulatképek Csepelről (egy nagyon hideg márciusi reggelen):









Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Mit adott nekünk a Twin Peaks?

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül