KULToUR-Vidék

Valószínűleg soha nem jutott volna eszembe az Éva presszóról írni, ha nem bontják le az uszodát és nem kell a dózerolásról fotósorozatot készítenem. Az egyik legjobb látószög épp a nevezett presszó teraszáról nyílt, de a fényképezés pillanatában amiatt is ideális terepnek bizonyult, mert a koronavírus-járvány következtében átmenetileg bezárt a kocsma. Tehát a terasz üres volt és nyugodt. Ami elég nagy ritkaságnak számít a műintézmény történetében. Az 1956-os nyitás óta - néhány felújítást leszámítva - nem is tudom, hogy volt-e olyan esemény, ami hosszabb bezárásra kényszerítette a helyet. Mint ahogy azt sem, hogy hány ehhez hasonló "őskocsma" működik még a városban? Szóval a fent említett nyugodtság egyrészt nagyon furcsa volt, másrészt pedig ihletet adott ahhoz, hogy kicsit utánanézzek a presszó történetének a korabeli sajtóban, hátha akad valami érdekes. Akadt... Például ma már olyan megmosolyogni való apróságok, hogy 1964-ben egészen éjjel 1 óráig lehetett itt szilveszterk...

Talán az óvodai tejbedara szörnyű emléke, majd az iskolában kiosztott briós/karamellás tej éveken át kísértő rémképe volt az oka annak, hogy a reggelit hosszú ideig szabotáltam. A szüleim persze próbálkoztak egy darabig mindenféle kenyérre kenhető, meg zsemlébe való akármicsodákkal. Kísérleti jelleggel édes kakaóval, teával; hisz' nem illik üres gyomorral iskolába menni. Többnyire mégis úgy mentem. A reggelire szánt szendvics alufóliába csomagolva, a tea sárga citromleves-flakonba töltve landolt a hátizsákban. "Igen_Anyu_legkésőbb_az_első_óra_után_mindenképpen_ megeszem!" Ha ez véletlenül mégsem így történt, akkor legalább délután osztálykirándulás-ízű zsemlét rágcsálhatott hazafelé az ember. Mennyivel jobb volt gimnazistának lenni! Kellő távolságra volt az otthontól, ezért jóval korábban kellett kelni mint az azt megelőző 8 évben. Reggelizés szóba se került. Menet közben a Vizslaparkon át simán el lehetett szívni egy cigit (éhgyomorra, Szakállas Tanár urat nagy ívb...