Déli Pályaudvar - Zenei időutazás Zeg és Bp. állomás között

A Déli Pályaudvar metróbejárata melletti lemezbolt kultikus helynek számított. Az a fajta "bűnbarlang" volt, amilyenre kisvárosokban kevés példa akadt, hiszen ha volt is zenebolt, oda kevesebb áru jutott el. Így a Déliben lévő üzletről tudott minden olyan vidéki alter-arc, rocker, hippi, dark, vagy punk (stb.), akinek épp erre az állomásra futott be a vonata. (Meg nyilván egyéb "feketeövesek" is ismerték a helyet).


Egyszer - még általános iskolás korunkban - Pestre kirándultunk busszal: akinek jó jegyei voltak földrajzból, megnézhette a planetáriumot (vagy valami ehhez hasonló, "tanulásösztönző" akció keretében utazhattunk el). A barátnőmmel kikönyörögtük, hogy a visszaút előtt hadd metrózzunk át a Délibe. A Lemezboltba. Kíséret nélkül. Persze meg kellett ígérnünk, hogy nem térünk le a piros metró vonaláról, nem állunk szóba senkivel, nem rabolnak el minket útközben és a kijelölt időpontban szépen visszaérünk a gyülekezőhelyre. Blablabla. Riszpekt a kísérőtanároknak a bátorságért, meg a bizalomért. 1989-et, vagy '90-et írtunk, már nem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy a magunkfajta tinédzserek ekkor már rég nem lemezt, hanem kazettát hallgattak (nevezzük walkman-korszaknak). És kezdett olyan laza lenni minden, hogy még néhány tanárral is szót lehetett érteni.


A pályaudvari zenebolt kicsi volt, a választék meg végtelen. Nagyjából úgy bámultuk a kínálatot, mint orosz turista a teli húspultot a magyar ábécében. Pénzünk az nem volt; legalábbis annyi biztosan nem, amennyire itt hirtelen szükség lett volna. Meg különben is: a műsoros kazetta kicsit burzsuj dolognak számított, sokkal menőbb volt másolni. Abban volt valami illegál utóhatás; valami fricska a hanglemezgyártó felé. Még akkor is, ha a rendszer már erősen düledezett (vagy már át is váltott pluralistába; amibe a tévében szereplő idős bácsiknak mindig belegabalyodott a nyelve). A szülőktől, meg a nálunk bő tíz évvel idősebb underground party-arcoktól hallottunk azért ezt-azt cenzúráról, meg betiltott dalokról. És az Erdős Péter k*anyád! című  "sláger" sem volt ismeretlen. Úgyhogy ha életkorunknál fogva nem is tudtunk aktívan részt venni a diktatúra lebontásában, legalább rendületlenül másoltuk a kazettákat; afféle szolidaritásképpen (ha nem is tudatosan). Így nemcsak olcsóbban, hanem időnként sokkal gyorsabban sikerült hozzáférni bizonyos hanganyagokhoz.
De a Déli PU lemezboltjába akkor is el kellett menni! Szóval bámultuk a szebbnél szebb borítóval ellátott kazettákat, lemezeket, na meg a kiegészítőket (kitűzőket, felvarrókat, pólókat miegymást). Aztán szerintem végül nem vettünk semmit (én tuti, hogy nem), de nagyon büszkén meséltük, hogy hol jártunk. Szerencsére sem a pályaudvar-komplexumban, sem a metrón nem ért minket semmilyen atrocitás. Kikerültünk ugyan pár lumpen alakot, meg csövest (hogy kikopott ez a szó a zenei szubkultúrából!), de valójában senkit nem érdekelt a rövidke jelenlétünk. És a pesti megérkezésekben most is az a jó, hogy az ember felszívódhat pár napra.


A zene és a Déli pályaudvar közötti összefüggés később sem szűnt meg. Csak annyit mondok: Diáksziget, majd Pepsi Sziget. Vagyis a Sziget fesztivál. Ahová Zegről nyilván vonattal mentünk (mi mással?), és érkezéskor a Déli restijében sürgősen inni is kellett egy welcome drinket. Borzalmas egy hely volt, de húszévesen ki gondol erre. Amúgy a pincérnek már az első pillanatban mindig elege volt az egész brancsból: a fémvázas hátizsákjainkat szanaszét dobáltuk a műintézmény padlóján. Érthető módon félt, hogy átesik valamelyiken, kezében a tálca fröccsel.
A fővárosba vezető vonatút még hagyján volt, de az egy hét dorbézolást követő hazaút - így utólag visszagondolva - nem volt éppen kalauzkímélő. Lehet, hogy kicsit hangosak voltunk... Meg olyan is rémlik, hogy csak Fehérvárig váltottunk jegyet, mert inkább cigit vettünk a pénzen, vagy a rég lejárt diákigazolvány hitelességéről próbáltuk meggyőzni a kallert. Esetleg ordítva énekeltük, hogy "Az én rácsos kapum...", amit a MÁV-személyzet és a többi utas valamilyen rejtélyes oknál fogva nem értékelt túlzottan.


Volt olyan is, hogy az egyik Szigetről - lány létemre - egy óriási monoklival a szemem alatt vonatoztam haza. Mivel a fesztivál vége felé sikeresen belegyalogoltam egy pogóba. Azaz miközben a VHK koncerten a barátaimat próbáltam megtalálni a tömegben, nem vettem észre, hogy előttem egy srác éppen megvalósítja önmagát a zene ütemére, és véletlenül képen vágott, miközben a levegőt "szeletelte". (Úgy kell nekem, miért nem figyelek rendesen.) Kedves és lelkiismeretes fiú volt amúgy, jobban megijedt mint én. Bocsánatkérésképpen (meg fájdalomcsillapításul) az egész palack boroskóláját felajánlotta. Még az egészségügyi sátorba is el akart kísérni (nem a VBK hatása, hanem az ütés miatt). Alig tudtam lerázni. Arra akkor még nem gondoltam, hogy pár nappal később Anyukám - aki nagy lelkesen kijött elém a zalaegerszegi vasútállomásra - kis híján sírva fakad a peronon a puszta rám nézéstől, és alig akarja elhinni, hogy nem valamiféle tömegverekedés, vagy erőszak áldozata lettem. Nem úgy mint Apu, aki büszkén (bár azért némi aggodalommal) szemlélte a mokkámat: hogy mekkora egy "faszacsaj" az ő lánya, hogy ilyen szép (akkor már lila és sárga színben pompázó) harci sérüléssel tér haza a táborozásból. (Esküszöm, hogy irigyelte.) Az egészben nem is a szemem alatti fájás volt a rossz, még a deformált ábrázatommal is elvoltam (hiába kentem rá alapozót nem segített), hanem hogy Zalaegerszegen lehetetlen eltűnni (max ha bezárkózol a lakásba, de ez az utolsó nyári hetekben nyilván nem opció), így lépten-nyomon azt kérdezték, hogy "Na, mi van, te meg verekedtél?", és a századik kérdés után már inkább azt válaszoltam, hogy "Nem, csak táncoltunk"...


Mindezek a sztorik eszembe se jutottak volna, ha hosszú kihagyás után nem ülök megint vonatra Zalaegerszeg és Budapest között (az elmúlt években ezen a szakaszon inkább a Volán szolgáltatásait vettem igénybe, esetleg a Gratist, vagy az Oszkárt). Merthogy van új IC-kocsi, és (halleluja!) csupán 3 óra az út (persze ha nincs késés). Odafelé sima ügy volt minden, tényleg menő az új kocsi, a wifi is hasított. A Délibe érve azért szomorúan állapítottam meg, hogy az amúgy szerintem nagyon formatervezett épületkomplexum még rosszabb állapotban van, mint amikor utoljára erre jártam, és már közel sem olyan nyüzsgő a hely, mint egykor. A pályaudvar egy része pedig le is van zárva (korábban olvastam a híreket az esetleges bezárásáról is, ahhoz képest legalább még működik).


Visszafelé aztán, a peron irányába igyekezve megláttam a lépcsőfokokon a Gorenje feliratot (lásd legfelső kép). És ez volt az a momentum, ami - a pályaudvar elavult hangulatán túl - visszarepített 1989-be, vagy '90-be (úgyis éppen évforduló van, még ha kissé elsumákolt is). Abba az időbe, amikor még volt lemezbolt, meg csövesek és punkok a lépcsőkön, a szüleink meg araszoltak az osztrák határ felé éppen a Gorenjéért.
A MÁV meg pukkadjon meg: hazafelé már egy régi, ragacsos IC-kocsit küldött, a wifi-jel is gyenge volt. Esélyem sem volt zenéket streamelni a Spotifyról. Lehet, hogy mégsem dobom ki az ősrégi MP3 lejátszómat. :)


A walkman-em sajnos már nincs meg. Az utolsó műsoros kazetta amit vásároltam - mert azért ilyen is előfordult - viszont igen. Massive Attack: 100th Window. Jó kis belassulós zene, pont (idő)utazáshoz való.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Fűszeres gyógyital az asszonynép kedvére - Ürmösbor Szegedy Róza-módra

Kőből formált szerelem, bronzba öntött randi - Fiatalok két korszakból

Lövő felé bringaúton - Teskánd, végállomás!