Helló Krakkó, Good bye Lenin (I.) - Pí egyenlő Pirog

Lehetett volna Cseh Tamás miatt is, mert olyan jól nézett ki, ahogy a fiával abban a 2000-es filmben álltak az étkezőkocsi pultjánál. Aztán kiborult a sör ("Anyád fényképe elázik, bazdmeg!"), miközben robogott a vonat észak felé. Szóval azóta ott motoszkált, hogy egy ilyen vonattal Krakkóba azért el kéne... majd egyszer. Meg hát ott van a korábbi dal is, épp az a címe, hogy Krakkói vonat. Mert Krakkó a szabadságot, Lengyelország meg a rendszer elleni tiltakozást jelentette Cseh Tamásnak; és az apukám (beat)nemzedékének.

Újév, friss levegő, Visztula-part.

Lehetett volna a Háy miatt is, aki az Ország, város, fiú, lányban olyan szépen meg is fogalmazta ezt a szabadságélményt. Azzal együtt, hogy a valutaüzérek jól átverték mindjárt érkezéskor. De az egy másik kor volt: rubel-alapú, korlátozott utazási lehetőségekkel, nehézkes valutaváltással. Most meg az Európai Unióból vonatozunk az Európai Unióba; Kelet-Közép Európából Kelet-Közép Európába. Csak úgy, a két ünnep között. Szórakozásból, nem ideológiákkal szemben. Sem nem Cseh, sem nem Háy miatt. (Tudat alatt azért a kulturális hatások működnek az agyban.)

Krakkó, végállomás; és már leszálláskor látjuk a különbséget az indulási és az érkezési oldal között. A budapesti Keleti pályaudvar maga a balkáni nyomor, a krakkói főpályaudvar pedig pont olyan, mint bármelyik nyugat-európai nagyváros állomása. Egy szépen tervezett "plázába" fut be a szerelvény. (Feel the difference!) Simán váltunk forintról zlotyra; automata, meg bankkártyás fizetés. Nem kellenek a dörzsölt üzérek.

Keleti pályaudvar.

Persze maga a vonat, amin az éjszakát töltjük az még olyan posztkommunista képződmény, viszont a MÁV-kocsikhoz képest meglepően tiszta. Folyékony szappan, meleg víz, papírtörlő. De a lengyel vasúttársaságnál nincs ennél több urizálás a kusettben. Itt csak a "hálókocsisoknak" jár ingyen ásványvíz, meg reggeli a vonatjegyhez. Mégsem nyugatra tart ez a nemzetközi expressz. Előkerül a hátizsákból a karácsonyi sütimaradék.

Krakkói pályaudvar.

Helló Krakkó! Good bye, Lenin! (Ez utóbbi a hostelünk neve.) Ez a két köszönés elég jól jellemzi a várost. Lenin szellemének nyoma sincs az egykori királyi fővárosban (mi tagadás, összességében is jobban eltakarították, mint mi). Az óváros szerencsésen (komolyabb beavatkozások nélkül) átvészelte a kommunizmus évtizedeit. (A szocialista mintaváros innen 25 percnyi villamosozásra épült fel, de Nowa Hutáról inkább majd egy külön bejegyzésben...) A városközpont ugyanakkor népszerű idegenforgalmi központ télen is. Csinos tereit, hangulatos, fényárban úszó utcácskáit azok is felkeresik, akik nem a történelmi városnegyed, hanem a közeli Tátra síparadicsomai miatt indulnak el Lengyelországba. Az utóbbi években pedig az óváros mellett a hajdani zsidónegyed (Kazimierz) is bekerült az útikalauzokba. Nagyjából azért, amiért a budapesti VII. kerület (a szintén egykori zsidónegyed) főbb utcái: mert itt b u l i van! Meg az a csúnya szó is (amit már jó párszor leírtam itt a blogon és gyanús, hogy még ezután is megteszem), hogy dzsentrifikáció. Tömörítve: városrehabilitációs programból származó pénzek, magántőke, meg mindenféle fiatalok által működtetett klubok, alapítványok, művészeti egyesületek áramlanak a lelakott városrészekbe, amik szép lassan (sőt, van amikor egész gyors tempóban) megújulnak, megszépülnek. Galériák, kávézók, éttermek, street food-árusok, kézművesboltok nyílnak sorra.

A hangulat karácsonyi.

Nincs új a nap alatt. Ezek a helyek szinte teljesen egyformára vannak hangolva; tök mindegy, hogy melyik országban járunk. Értéküket - a formatervezésen és a minőségi árukészleten túl - épp nemzetköziségük adja. Ugyan nem franchise-ban nyomják, mint a "Mekdó", vagy a Starbucks, de afféle otthonosság, ismerősség-érzés árad belőlük. A terek stílusos kialakítása, a dizájnos dekorációk egyediséget, trendiséget sugallnak. Csakúgy mint az itt dolgozó pultosok és felszolgálók, akik ugyanannak a hipszter-generációnak a képviselői, bármelyik európai városban is legyünk. Persze, semmi bajom azzal, ha egy borostás/szakállas "urban_street_style" sráctól kapok kávét :) Sőt! Egyáltalán nem bánom, hogy a hagyományos, fehérabroszos éttermek korszakának nagyjából vége. A pingvinruhába öltöztetett, fontoskodó és borzasztóan modoros pincérektől már gyerekkoromban is hidegrázásom volt.
A lényeg itt az, hogy ezek a nemzetközi bisztró-trendek az egyediség és újdonság látszata alatt beszöknek, majd teret hódítanak a történelmi belvárosokban, illetve az azokkal szomszédos városrészek határain. Kissé univerzálissá formálva így a városi közösségi terek hangulatát. Szerencsés esetben ezek az új helyek azért szépen beékelődnek a klasszikus miliőbe, és a kínálatukban mindig szerepel valami helyi is. Ez Krakkóban sem volt másképp: zubrowka vodka, lengyel levesek- és desszertek szinte mindenhol kaphatók. Sőt, itt a Pí (π) értéke a piroggal egyenlő. De ne fussunk még előre...

Zsidónegyed - körcsarnok.
... mert most még egy sóbányában bolyongunk, tizenegy órányi vonatozás után, kissé félkómában. Bizarr egy élmény ez a hirtelen jött 135 méternyi mélység (körülbelül 55 szintnyi lépcsőzés lefelé). Főleg, hogy egy kétnapos vodka-mámorban úszó magyar csapattal tartunk. És nem vagyok se jó fej, se jó csaj (mind a kettőt vállalom) mert a sokadik kínálás után sem akarom meghúzni a szájról szájra járó vodkás üveget :)
A Wieliczkai sóbánya azért egészen izgalmas hely. Már maga a tudat is felébreszti az embert, hogy a világ egyik legrégibb kősó bányájában mászkálhat; még ha irányítottan is. A lengyel idegenvezető kellő toleranciával és kellő határozottsággal kalauzolja társaságot. Jobb lépést tartani vele, mert mint mondja: itt csak ő tudja, merre van a kijárat. Szűk folyosók, kiszélesedő termek váltják egymást, közben hol kisebb kiállításba, hol bányarobbanás-szimulációba, hol pedig egy mélységi templomba botlunk. Félhomály és só, só, só mindenütt: a falakon, a padlón, a bemutatott (és ottfelejtett) tárgyakon. A legtöbb turista egyből megnyalja a falat; te meg csendben azon röhögsz, hogy előtte tuti, hogy háromezer másik látogató nyalta meg ugyanott (évente egymillió vendéget fogad a bánya!). Majdnem három órán át túrázunk lent (közben egymás nyakára torlódnak a különféle nációjú csoportok) - és ez csak a közép-túra. A sóbánya nyilvános, látogatható tartománya így is csak a 2 százalékát teszi ki a teljes bányarendszernek. A végén szuperszonikus lift repít a felszínre. Olyan a hangja mint egy rakétának, és gyorsabban felérni vele, mintha egy tízemeletes ház legfelső szintjére mentünk volna.

A fiúk a bányában dolgoznak...

Komoly dilemma volt, hogy ellátogassunk e az Auschwitz-Birkenau Múzeumba. Valahogy szilveszter előtt egy nappal nem éreztem elég erősnek magam hozzá; tudván, hogy az ilyen élmények napokig nyomasztanak. Nyilván sosincs megfelelő időpont és lelkiállapot egy ilyen kiránduláshoz (egyszerűen csak oda kell menni), de most mégis inkább elhalasztottam. Közrejátszott az is, hogy egyénileg (illetve párban, vagy hárman-négyen), autó nélkül nem is olyan egyszerű (és elég költséges) Krakkó belvárosából eljutni odáig. A szálláshelyek, utazási irodák - érthető módon - a csoportokra specializálták magukat.

Sötét járatok és lámpás - Sóbánya.

Szóval inkább városnéző séta és Nowa Huta-túra (hogy a királyi városnegyed után lássuk a létező és nagyon is élő szocreált.) Kemény mínuszok, de legalább napsütés. Észrevétlenül folyunk át egyik negyedből a másikba. Ez most egy orrfújó ország, vagy köpködő? - merül fel mindig a nem éppen gusztusos kérdés, pláne téli utazásokkor. Számos kultúrkörben ugyanis épp az az undorító és megbámulni való, ha valaki nyílt színen orrot fúj, a produktumot pedig még vissza is teszi a zsebébe. Hát, a nyomokból ítélve lengyel barátaink inkább köpködnek. Ez azért is tűnik fel, mert az utcák, közterületek amúgy nagyon tiszták. Még a szilveszteri szemetet is rekordsebességgel tüntette el a helyi VG. Viszont a multikulturális helyek egyik előnye, hogy senkit sem érdekel se a fújás, se a köpés. E terén nem bánom, ha holnapra tényleg nemzetközivé lesz a világ :)

Tejes vodka...fúújjj!!! :)
A hideg amúgy jó ürügy arra, hogy az ember bemeneküljön egy-egy kávéra, teára, forró levesre valamelyik szimpatikus vendéglátóhelyre. (Végre egy levesevő ország! Zurek, borscs többszörösen tesztelve.) Már amelyik nincs csordultig tele, hiszen az év utolsó nagy bulijára elképesztő mennyiségű embertömeg gyűlt össze a krakkói óvárosban. A hangulat a híres Posztócsarnok körüli főtéren (egykori piactéren) egyszerre karácsonyi és szilveszteri. Árusok, kifőzdék, fények és díszek mindenütt. Ezredszerre halad el mellettünk a lovaskocsis konvoj: városnézés giccsre éhes turistáknak. Jobb a villamossíneket követve kisétálni ebből a kavalkádból, valami nyugisabb helyszínre. Mondjuk az egykori zsidónegyedbe.

Esti fények a zsidónegyedben.
Igen, ezt az utat már gyalog is meg lehet tenni, de nem volt ez mindig így. Az egyik zsinagógában találtunk egy régi térképet, mely szerint a középkorban a Visztula még körbezárta ezt a negyedet, ami egy kis sziget volt a vártól, vagyis a Wawel-től (ami este a legszebb) délre. Saját városházával, piactérrel (ez utóbbi, a kör alakú csarnokával ma is központi hely, sőt gasztronómiai csomópont). A 19. század közepe táján terelték el úgy a folyót (illetve töltötték fel a Visztula-ágat), hogy a Kazimierz szerves része legyen a városnak. Bár innentől kezdve a negyed hanyatló tendenciát mutat, amit a két világháború és a zsidóüldözések csak elmélyítettek. Ma a már említett romos hangulat és hipszter-kultúra egyszerre van jelen...

Pí egyenlő pirog!

...csakúgy, mint az orosz kultúrából érkező pirog (derelyéhez hasonló töltött tészta) és vodka. Mindkettőnek van hagyományosnak nevezhető lengyel változata. Ha a Pí-t új értékkel akarjuk felruházni, akkor a zsidónegyed piacterére kell menni, hogy a körcsarnok egyik bódéjában megkóstolhassuk legtutibb és legszebb csomagolású (street food) pirogot: krumplis, túros, káposztás, stb. töltelékkel. Míg készül a finomság azt is megtudjuk az árustól, hogy a lengyel pirogot az különbözteti meg az orosztól, hogy az előbbiek inkább főzik a tésztát, míg az utóbbiak inkább forró olajban sütik.

A zsidónegyed szépségei.
Egyszer vodkáztam életemben - valamikor húszéves korom körül - naranccsal hígítva. A nem kívánt hatások miatt pedig már másnap távoltartási kötelezettséget rendeltem el az áldozat (önmagam) és a bántalmazó (vodka) között. Biztos voltam benne, hogy Krakkóban sem iszom vodkát. Főleg amikor láttam, hogy a sóbányában megismert vidám magyar csapat miféle agyonszínezett és agyonízesített szörnyűségeket tol magába egy talponálló-hangulatúra formált modern kocsmában. (A legundorítóbban a tejjel és mandulával felturbózott "agylövés" nézett ki.) Na, de épp december 31-én, a sétálóutcában mászkálva belebotlottunk egy csodás üzletbe...ahol gyönyörű és szépen felcímkézett üvegekben sorakoztak a vodkák. Mind-mind lengyel manufaktúra minőségi terméke. A szaküzletben persze kóstolni is lehetett, és ezen ponton félretettem a távoltartási végzést; de csak egy feles erejéig. Mint a boroknál, itt is száraz és édes, karcos és selymes fajtákból lehetett válogatni. Végül egy száraz, ám citrus-ízűt kóstoltam. Az ízét nem bántam meg, a hatása viszont csak fél óra elteltével jött: tompít és álmosít. Szóval továbbra is a laza borozgatásban hiszek.

A vodka-kóstoló..

A hosszas séták és 15-20 kilométeres fagyban gyaloglások (és fotózások) közben egy dolgot hiányoltam. Érdekes és merész köztéri szobrokat. Nagyon kevés izgalmas alkotással találkoztam a négy nap alatt. Lenin és a kommunizmus szelleme valóban eltűnt, de mintha kevés új érkezett volna a helyére. Vannak persze klasszikus művek bibliai, egyházi alakokról, meg királyokról és marsallokról...csupa szokványos karakter. Az a helyzet, hogy a Wawel Sárkánya sem dobott fel igazán. Annál jobban örültem viszont, mikor a vár alatt, egy kis parkban megláttam a Baglyokat (Bronisław Chromy, 1961), na és a gyaloghíd tornászait, amiről már posztoltam itt a KÉPben rovat keretében.

Már ezekért a Baglyokért megérte elutazni :)
Ha igaz az a mondás, hogy "amit az újév napján cselekszik az ember, az hatással lesz az egész évre", akkor a Visztula-parti napfényes gyaloglás energiája remélem kitart mind a 12 hónapra. Lehet, hogy pikáns dolgok is történnek majd: mert január elsején sikerült kétszer is brutál csilis cuccot ennem :) Ezt most egyelőre amolyan vírus- és rontáselhárításnak minősítem. Bízva abban, hogy a csiliből származó erő (a krakkói élményekkel együtt) velem lesz idén.
Cseh Tamásnak üzenem a túloldalra, hogy nincs már étkezőkocsi a Krakkói vonaton...





(Folyt.köv: Nowa Huta...)



Több fotó:

A Wawel este a legjobb.

A főtéri fej... ez még egy elég jó szobor.

Giccses városnézés :)

Reggeli sorakozó és pára.

Belvárosi idill.

Antik vécék (Wawel).

Szilveszteri fénypróba.

A Jagelló Egyetem emelete.

A csatornák néha érdekesebbek voltak a köztéri szobroknál.

Bányajárat...

Só mindenhol...

Kifőzde a Posztócsarnok előtt.

A zsidónegyedben van egy kis "nyócker" hangulat.

BÚÉK! :)



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül

Pirani határ-esetek - Sós pára és sikátor színű macskák