KULToUR-Vidék

Néha meglepően harmonikusan tudnak elrendeződni, és egymás mellett létezni olyan dolgok, amiket külön-külön nem igazán szeretek. Tökéletes példa erre a zalaegerszegi Rózsák tere (ami a köztudatban még mindig Kálvária térként szerepel). Kápolna temetővel, Kisfaludi Strobl Zsigmond "A kis makrancos" szobra, református templom -és hivatal, evangélikus egyházközösségi hivatal, liget és park, olajipari munkásoknak épített sem nem modern, sem nem szocreál lakóházak, régi MÁV lakóház, üres strand, na meg néhány nem túl esztétikus kórházi épület alkotja ezt a korszakokon átívelő és meglehetősen eklektikus kis teret, illetve annak szűk környezetét. Mivel nem tartozom semmilyen egyházközösséghez, és vallásos sem vagyok, ritkán járok templomokba és túrák alkalmával is ez az utolsó hely, ahová bemegyek. Oka ennek talán az is, hogy régi osztálykirándulások kötelező műemlék látogatásai (és túldíszített barokk templombelsők) jutnak eszembe róluk. Egy gyerek számára pedig nem éppen ez...

Van elég könyvem és csokim, úgyhogy tőlem akár Amerikát is megtámadhatjuk :) - körülbelül ez jutott eszembe, a karácsony utáni takarítás közben. Az ünnepi dekoráció eltűnt, az ajándékok a polcokra, szekrényekbe kerültek; ezzel a furcsa momentummal kezdve meg funkcionális életüket. Az ajándék, mint misztikum megszűnt, használati tárgy lett: a könyv olvashatóvá, a csoki ehetővé vált. És ha a tavalyi évet egy csokis bejegyzéssel kezdtem, akkor induljon 2015 is egy ilyennel; persze más kontextusban. Főzőműsorokban, gasztroblogokban egyre jobban felértékelődik a minőségi csokoládé szerepe. Sok esetben nemcsak mint nyalánkság, vagy mint desszert-alapanyag jelenik meg, hanem egyre többször használják ételekhez különleges fűszerként, vagy más élvezeti cikkek (például vörösborok) mellé amolyan "ízfokozóként". Innen pedig már csak egy lépés, hogy kulturális, vagy művészeti "tudatmódosító" váljon belőle, ha mondjuk könyvekkel párosítjuk őket. Nem, nem arról van szó, ...

Nem is történhet jobb dolog egy hétköznapokon nem túl mozgalmas belvárosi kis térrel, minthogy az adventi időszakban leparkol rajta egy dizájnos busz. És ugyanígy; nem történhet jobb dolog egy kiszuperált régi busszal, minthogy kicsinosítva és "felturbózva" szórakoztatásra, legfőképp gasztronómiai célokra használják. Már tavaly télen is nagy feltűnést keltett a zalaegerszegi Kossuth téren ideiglenesen állomásozó Tütü Gasztro Busz, hiszen ehhez hasonló jelenségre még nem nagyon volt példa a városban. Sokaknak egyből bejött a karácsonyi szezon új forralt borozós, "felmelegedős" télikertje, persze voltak felháborodott hangok is a közösségi portálokon: többen a torzuló városkép miatt fejezték ki nemtetszésüket. Teljesen alaptalanul. Mielőtt megindokolnám, hogy miért, leszögezem: nem reklámozni szeretném a helyet. Nem kértek meg rá, nem fizetnek érte, és alapvetően nincs is szükségük különösebb hírverésre, hiszen a busz a küllemével, és magával a kitelepülés akció...

Semmi különös, csak lépcsők. Legtöbbször figyelemre sem méltatjuk őket; maximum bosszankodunk, ha túl magasra kell menni, ha hideg, esős/havas napokon csúszóssá válnak, vagy ha úgy széttöredeznek, hogy az már balesetveszélyes. Lényük és lényegük a funkcióban rejlik, és ennyi. Ez a funkcionalitás azonban erősen hanyatlóban van, mert a legtöbb helyen már a liftek uralják a szintkülönbségek leküzdésére szánt teret. Lépcső egy régi soproni lakóház belső udvarán Részemről maradnék inkább a lépcsőknél. Nem, nem azért, mert lépten-nyomon azt olvasni, hogy a lépcsőzés milyen egészséges, még csak azért sem, mert valójában nem szeretek szűk liftekben zsúfolódni, hanem egyszerűen azért, mert a lépcsők szépek. Illetve ez így nem igaz, inkább mondjuk úgy, hogy tudnak szépek lenni; ahol még foglalkoznak velük a tervezésnél, vagy az állagmegóvásnál. Az építészeti trendek manapság nem feltétlenül kedveznek a hangsúlyos, vagy éppen egyszerűségükben szép lépcsősorok kialakításának. Míg hosszú i...

Vissza a jövőbe, és a moziba! Ez a jó kis képzavar azért jutott eszembe, mert a napokban valamelyik tévécsatornán belefutottam a Vissza a jövőbe filmtrilógia első részébe, és rájöttem, hogy ez volt az első film, amit szülői felügyelet nélkül nézhettem meg a moziban, és a nagyteremben! Hogy matiné előadás volt -e, vagy a kora esti hat órás, már nem tudom. (A nyolcas mozira még biztos, hogy nem engedtek el.) Arra viszont emlékszem, hogy a zalaegerszegi Ady mozi Kovács Károly tér felőli sarkán volt egy pattogatott kukorica árus. Olyan régi típus bódé volt ez, amiben még nem Popcorn készült. Tökmagot, szotyolát is lehetett venni ott az idős bácsitól. Jól felpakoltunk mindenből a barátnőmmel, és szépen sorba álltunk jegyért, aztán meg azért, hogy bejussunk a nézőtérre. A szotyit és a tökmagot a kabátunk zsebeibe rejtettük, mert azt már egy ideje nem szabadott enni a film alatt; mi rendes kislányok voltunk, vittünk magunkkal "köpőzacskót". Ebben a történetben két furcsaság va...

A nagymamák meghalnak, a pincék eltűnnek. Kihalóban van egy életforma; a Nyugat-Dunántúl dimbes-dombos tájaihoz köthető "hegyre járás". Egy-egy bicikli- vagy gyalogtúra alkalmával évek óta figyelem a lassan enyészetté váló pincéket, régi présházakat. Számos helyen a természet már teret is hódított az egykori épített környezet helyén. Néhol a romokat sem látni a buja növényzet mögött. Máshol megrogyva, vakolat nélkül, lyukas tetővel állnak a házak, a "romlás virágai", amik még pusztulásukban is szépek, méltóságteljesek. A pincék eltűnnek, a szőlők kapálatlanul maradnak, a kultúra változik. Nemcsak maga a kultúrtáj, hanem a falusi életformához kötődő szokások is. A falvakban élők közül is egyre kevesebben járnak ki a szőlőhegyekre, évről évre csökken a megművelt területek száma. Sajnálom? Talán, bár a "hegyi élettel" leginkább úgy vagyok, mint Petőfi a "zordon kárpátokkal": csodálom, ámde nem szeretem. Mert túl sok az ehhez kapcsolódó negatí...

Nem vagyok egy tipikus turista, általában gyorsan elkerülöm az útikönyvek által ajánlott nevezetességeket, és saját utamat járva teszek kisebb felfedezéseket egy-egy idegen városban. Így volt ez legutóbb Kölnben, Németország negyedik legnagyobb városában is. Nem időztem a sokat emlegetett kölni dóm előtti téren, és nem mentem be a gótikus katedrálisba. Persze a tornyok többször is megihlettek, de nem a térről felfelé nézve, hanem sokkal távolabbról; a tornyok és a város egyéb épületeinek viszonyrendszere érdekelt, ami többször is jó fotótémának bizonyult. Dóm tornyok a Ludwig Múzeum tetejéről A város építészeti sokszínűsége egyébként is lenyűgöző. Mivel jó ideje vonz a minimál stílus és a Bauhaus dizájn, bőven volt miben gyönyörködnöm. A változatosság különösen a Rajna parton érhető tetten. Az Alteburger utcától elindulva, a folyó bal partja mellett a Severins-híd és a belvárosi Hohenzollern-híd felé sétálva szinte minden történelmi korszak lenyomata megtalálható, és ami a legs...