"Romlás virágai": pusztuló pincék a szőlőhegyeken. Avagy miért nem járunk kapálni?

A nagymamák meghalnak, a pincék eltűnnek. Kihalóban van egy életforma; a Nyugat-Dunántúl dimbes-dombos tájaihoz köthető "hegyre járás". Egy-egy bicikli- vagy gyalogtúra alkalmával évek óta figyelem a lassan enyészetté váló pincéket, régi présházakat. Számos helyen a természet már teret is hódított az egykori épített környezet helyén. Néhol a romokat sem látni a buja növényzet mögött. Máshol megrogyva, vakolat nélkül, lyukas tetővel állnak a házak, a "romlás virágai", amik még pusztulásukban is szépek, méltóságteljesek.



A pincék eltűnnek, a szőlők kapálatlanul maradnak, a kultúra változik. Nemcsak maga a kultúrtáj, hanem a falusi életformához kötődő szokások is. A falvakban élők közül is egyre kevesebben járnak ki a szőlőhegyekre, évről évre csökken a megművelt területek száma. Sajnálom? Talán, bár a "hegyi élettel" leginkább úgy vagyok, mint Petőfi a "zordon kárpátokkal": csodálom, ámde nem szeretem. Mert túl sok az ehhez kapcsolódó negatív gyermekkori emlék. Kötelező szüretek, a véget nem érő szőlőtőkék között. A türelmetlen várakozás, hogy már biztos mindjárt lejön Apu és a Nagymama a szőlőből, és végre indulunk vissza a városba. Különben is ki az az idióta, aki 40 fokban kapál, vagy permetez? A végén még befognak cukorborsót szedni. Miért kell a nyári szünetben egyáltalán a hegyre jönni, mikor a barátok mind otthon játszanak, vagy moziba mentek..?
 


Persze utólag visszagondolva, megvolt a hangulata a diófa alatt ücsörgésnek. Az egész fílingről, és a napjainkban eltűnő jelenségről akár egy regény is születhetne. A motívumok és a szereplők adottak. A nyikorgó, súlyos pinceajtók, a hűvös présházak évtizedes cefre-szaga, a sötétben tapogatózás az öreg hordók között. Gyufa sercenés, borszívás, köpés, kanisztertöltés. Pátosz nélküli, minimalista, vagy inkább hiperrealista regény illene ennek a világnak az ábrázolásához. Nem a veszteséget és az elmúlást kell ugyanis szép szavakkal siratni, hanem a figurákon keresztül nyersen bemutatni, hogy bizony valami azért itt alapjaiban nem jól működött. A rossz boroktól mindig pityókás falusi emberek, és a nekik bort, pálinkát lelkesen töltögető Nagymamák úgy simultak bele ebbe a környezetbe, hogy a 70-es évektől gyakorlatilag semmi nem változott, mert nem is nagyon akartak változtatni rajta. Hiába dolgoztak hajnaltól alkonyatig a földeken, a szerszámok, bútorok elkoptak, a ruhák lerongyolódtak, a házak dohossá váltak az évtizedek alatt. Az épületek mögött meg lassan felgyűlt a - "valamire még jó lesz" - kacat.


Nyilván sokan a pénztelenséggel magyarázzák a mozdulatlanságot, amiben van is igazság, de ez nem minden. Mert az hogy lehet, hogy az sem lépett, aki megtehette volna - ha nem is gyorsan, hanem szépen apránként -, vagy akit a modernizálásban támogattak volna a családtagok? Lehet, hogy az "öregek" kivártak, és inkább gyűjtögettek, esetleg féltek valamitől (magától a változástól), vagy csak egyszerűen senki nem mert az első újító lenni egy zárt közösségben. Hiszen hogy néz az ki, ha valakinek nem olyan a portája, mint másnak, ha nem ugyanazt a növényt ülteti mint a többiek, és ha karácsonykor ne adj' Isten nem négy, hanem csak kétféle süteményt sütnek. ("Micsoda fura tökje van ezeken a Pánczéléknak" - mondták a szomszédok, mikor csodájára jártak nagyanyám első patisszonjának, amit hosszas unszolás után sikerült vele elültettetnünk, valamikor a 80-as évek végén.)


A probléma gyökere tehát nemcsak a gazdasági nehézségekben keresendő. A politikai légkör sem inspirálta soha a háztáji gazdálkodások fejlesztését, a picike földterülettel, szőlőheggyel rendelkező családok lehetőségeinek javítását. A szocializmus előbb leépítette őket, majd konzerválta az állapotot, a rendszerváltozás utáni kárpótlás nem igazán sült el jól, pályázatok pedig az efféle - mezőgazdasági szemszögből nézve elenyésző méretű - birtokok támogatására nemigen vannak.  A lassú, ám kitartó romlás folyamata már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. A motiválatlanságra pedig a rendszerváltozás után rátelepedett a a fogyasztói társadalom ideológiája: viszonylag olcsón és gyorsan nagy mennyiségű és változatos áruhoz lehetett hozzájutni. A falusi lakosság fiatalabb generációja már inkább a szupermarketekbe ment, s nem a hegyre. Pláne, hogy a többségük a városokban dolgozik (máshol nem is nagyon tud), hazaérve pedig már kevés ideje és energiája marad a kertészkedésre, szőlőművelésre. A szőlőhegyek mostani elnéptelenedése egy több évtizede elkezdődött tendencia eredménye. Azt meg még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz a végkifejlet. Próbálkozások néha vannak; hála a biokert "hájpnak".


Szóval a Nagymamák meghalnak, mi meg ülünk a trendi kávéházak teraszán, és kérdezgetjük egymástól, hogy "Te mit csinálsz a heggyel?". Mit tudom én! Kivágom a szőlőt, füvesítek, évente párszor kaszáltatok, nehogy megbüntessenek a parlagfű miatt. Lehet, hogy gyümölcsfákat ültetek, lekvárt főzök... és kivárok. Hátha egyszer dübörögni kezd a gazdaság, felértékelődnek a földek, és akkor megveszi egy hozzáértő. Mert nekem gőzöm sincs a kertészkedésről, ültetésről...

Addig meg marad a jó levegő, a panoráma (ha tiszta az idő Badacsonyig is ellátni), és a csend. Az a csend, amit a Nagymamák hallgattak, miközben dacosan kapáltak a kánikulában. Dacból hasították a földet, mert a gyerekek messze költöztek, a Nagypapák meg rég meghaltak a háború miatt, '56 miatt, a rossz borok miatt. De legalább a szőlőért még érdemes volt felkelni.

(A fotók a Zala megyei Pacsa, a Veszprém megyei Lesencetomaj és a Vas megyei Magyarszombatfa környékén készültek.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Mit adott nekünk a Twin Peaks?

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül