Bronzba-nem-öntött teljesség: gondolatok be nem fejezett Fischer-szobrokról

Befejezetlen Fischer-szobrok állnak posztamenseken a művész régi nappalijában. Közben lent, a volt műteremben jótékonysági kiállítás és vásár. Fiatal tehetségeket támogató ösztöndíjra gyűlik a pénz; őrizve és továbbvíve ezzel is Fischer György szobrászművész-tanár szellemi örökségét. Na meg azt az önzetlen pedagógusi hozzáállást, amitől nyitott műhellyé vált egykor a háza, és amellyel rengeteg fiatal alkotót indított útnak, akik közben barátai is lettek Mesterüknek.



Egy év telt el halála óta, és most ismét nyüzsgés volt a zalaegerszegi Báthory utcában, az üresen álló művészlakásban. Búcsú? Nem. Sokkal inkább valaminek a kezdete. Ettől függetlenül furcsa volt a fenti kép, vagy inkább groteszk - hiszen leginkább ezzel a szóval szokták Fischer művészetét jellemezni.

Mikor sok évvel ezelőtt először gyalogoltam fel a Páterdombra, hogy interjút készítsek vele - talán 2005-ben a Munkácsy-díj átvétele után - kicsit féltem. Többen is azt mondták, hogy "Gyuri nem lesz könnyű eset", mert különösebben nem rajong a nyilvánosságért, meg a sajtóért, és hát nem is a szavak embere. Egy fiatal, mondhatni kezdő újságírónak ennyi elég is ahhoz, hogy "totál beparázzon", pedig azért látásból ismertük már egymást, és a munkáit is láttam már jópászor kiállításokon. Sőt, így utólag azt is elárulhatom, hogy első pozitív (katartikus?) kiállítás-élményem - ami végre elfeledtette velem az osztálykirándulásokon kötelező, és borzalmasan unalmas tárlatlátogatások emlékét - épp egy olyan csoportos bemutató volt a Göcseji Múzeumban, ahol ő is kiállította aktuális munkáit, valamikor a 90-es évek végén. Nagyméretű, megnyúlt, mezítelen bronz-nőalak, egy fekete fotel mögött pózol: egyik lábát épp kecsesen a karfára tesz (ahogy az az alábbi képen is látszik). A kiállítótér közepén! Hát így is lehet ezt? Ilyen is lehet egy kiállítás? Ezt miért nem mondta senki az iskolában! - ámuldoztam alig 20 évesen.



Szóval ilyen gondolatokkal és emlékekkel csengettem be először a műterembe. Meglepetésemre egy végtelenül szerény, és páratlan humorú (iróniájú) embert ismerhettem meg, aki külleme, mozdulatai és kisugárzása alapján akár egy rajzfilmfigura, mesehős, vagy egy Tim Burton film szereplője is lehetne. (Így aztán érthető, hogy baráti körben nagy volt az öröm, mikor megláttuk a Harry Potter filmek egyik kulcsfiguráját: Piton-t.)
Gyuri talán tényleg kicsit halkan és vontatottan beszélt, de amit mondott, az teljesen a helyén volt, nemcsak tartalmában és szellemiségében, hanem nyelvtanilag is. Szóval szinte "nyomdakészek" voltak a mondatai, alig igényeltek utólagos szerkesztést, ami azért elég ritkán fordul elő. Az interjú tehát sima ügy volt, semmi kínos csend, vagy "jaj, mit is kéne még kérdezni" érzés. Lefelé már úgy jöttem a Páterdombról, hogy "hát a Fischer az teljesen jó arc (amit egyébként mindig is sejtettem), tök fölösleges volt pánikolni".
Az utána következő években is többször jártam a műteremben, hiszen mindig történt ott valami: nyári művésztáborok, új kiállítási anyag, vagy épp CompLemente Parádé a házzal szemközti üres épületben. És hát a család többi tagja (Németh Klára, Fischer Judit, Fischer Bence) is alkotóművész, illetve építész, így az ő munkáikról is bőven volt mit írni.

Azt sosem gondoltam, hogy az az egyesület (ZAZEE), melynek egyik alapítója, és ma is aktív tagja vagyok, egyszer majd Fischer családjával közösen jótékonysági vásárt szervez, művészeti ösztöndíjat alapít abban a műteremben, ahol korábban vendégként többször is megfordultam. Ezért volt furcsa érzés, hogy a helyiség falát most a kollégák, volt tanítványok eladásra szánt festményei díszítették, és az egykori nappaliban Fischer-grafikái, és befejezetlen kisplasztikái sorakoztak.

Amikor egy művész halála után előkerülnek - vagy nyilvánosság elé kerülnek - befejezetlen munkái, általában lezáratlan, vagy félbehagyott életművet szokás emlegetni, főleg ha váratlanul és fiatalon távozik az alkotó. Bár Fischer Györgyre mindkettő igaz, befejezetlenségről még sincs szó. Hiába nem öntötte már bronzba az utolsó munkáit, a jótékonysági vásáron kiállított kis agyagszobrok semmivel sem "félkészebbek", mint a többi munkája. Persze a felület más: nem olyan sima, fényes, letisztult. Illetve, dehogynem letisztult, és épp ebben van a csel! Bár rücskösebb és sötétebb a felszín, a szobrokban mégis benne van a precízen kivitelezett mozdulat, a büszke, feszes ív és az esetlenséget sugárzó elnagyolt végtagok. Ugyanúgy simogatni valóak, mint a bronzba öntött alakok. Az embernek egyből kedve támad végig futtatni az ujját a vonalakon. Akár azt is mondhatnánk, hogy az idomokon, de Fischernél nem mindig látszik a nemiség. Viszont a mozdulat kecsességéből, vagy a felsőtest "erejéből", szögletességéből ki lehet találni, hogy férfi, vagy nő figuráról van e szó. A különbség annyi, hogy a bronzba-nem-öntött szobrokat mégsem simogatjuk meg, visszarántjuk a kezünk, mert megijedünk az anyag képlékenységétől.
A befejezetlenség szó csak annyiban érvényes rájuk, hogy - fizikai értelemben - nem kerülhetünk egészen közel hozzájuk: ez a lehetőség örökre Gyurié marad.



Szellemi értelemben viszont nagyon is készen vannak a művek, hiszen komplett fischeri-formákat, és fischeri világot látunk. Egy olyan világot, ami csak az őszinte emberek előtt tárul fel, azok előtt, akik önfeledten tudnak röhögni saját maguk bénaságán, esetlenségén és a dolgok, jelenségek torzulásain.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Mit adott nekünk a Twin Peaks?

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül