Balkán-túra: szépség és fájdalom egysége - Sikátorok és lövésnyomok között

Ha a nagy készülődésben a konyhapulton marad az útipálinka, az elég kellemetlen; főleg hogy egy tizenegy órás vonatútra készülünk. Ráadásul az "Adria" nemzetközi gyorsvonatról nem éppen jó hírek keringenek a világhálón: többszörösen eladott helyjegyek, tumultus, nem létező kocsik és ülőhelyek. Még szerencse, hogy fekvőhelyes fülkébe váltottunk jegyet; a kusettben állítólag nincs fennforgás. Persze azért volt egy kis probléma a hálótársainkkal: egy orosz apukának nem abba a fülkébe adott fekvőjegyet a MÁV, ahová a családjának. A fiatal, új generációs, amúgy teljesen jó fej kalauz - aki épp első munkanapját töltötte ezen a vonalon - pedig egy ellenőrzéstől tartva nem merte "egyben tartani" a családot, így az apukának érkezésünk után költöznie kellett.


Split a tengerről nézve

Vonatút az éjszakában

Szóval, ha a pálinka otthon marad, akkor be kell ugrani a restibe. Nagykanizsa-utasellátó, este kilenc. Erősen záróra. A pálinkakínálat gyér, a borra rá sem merek kérdezni. A legkisebb rossz az unikum, és tényleg elég lesz a kicsi is! A fene se kívánja a nyári melegben. Az indulásig még van 50 perc (elvileg ekkor érkezik meg a Budapestről Splitbe tartó járat), valamivel el kéne csapni az időt. Persze könnyű annak, aki szereti a sört. Inkább egy cider-rel próbálkozom...behűtve egész tűrhető...

Ritka jelenség, de a vonat időben indult, nem láttunk se tömeget, se felháborodott utasokat. Az éjszaka teljesen eseménytelenül, ám rettentően hangosan telt. Már többször utaztam éjszakai járaton, de ennyire egyik sem zakatolt. Igaz, az előző alkalmakkor ősz volt és zárva volt az ablak. Erre most kísérletet sem tettünk, mivel nem volt klíma.

Valahol a Dinári-hegységben

Kora reggel a Dinári-hegységben, nagyjából a bosnyák-horvát határvonalon járt már a vonat. Sose induljon rosszabbul a napom: már gyerekkoromban is lenyűgöztek a horvátországi (illetve akkor még jugoszláviai) hegyek. Kopárságuk ellenére valami hihetetlen erő, méltóság és energia árad belőlük. A hegyvidéki településeken - mintegy kontrasztként - azonban még jól látszanak a délszláv háború nyomai. Szétlőtt, romos épületek és újonnan felhúzott házak sora váltakozik.

A zsúfolt strandnál többet ér egy nyugalmasabb öböl

Az éjszaka folyamán persze sikerült begyűjteni némi késését, így fél kilenc helyett háromnegyed tízre futottunk be a spliti vasútállomásra. A kikötő, vasútállomás és buszmegálló háromszögben az első élmény csupán ennyi volt: tömeg és forróság. Mielőbb el szerettünk volna jutni szálláshelyünkre, az 5-6 kilométerre lévő Stobreč-be, hogy a kempingben "fellőhessük" a sátrat, és végre vízközelbe kerüljünk (legyen az tenger vagy zuhany, már mindegy)!

Balkán-dolgok

Aki a kezdő sorokból azt gondolta, hogy valamiféle bulizós, iszogatós, strandon heverészős tengerparti nyaralásra indultunk, az nagyon téved! Egyrészt nem szeretek hosszú órákat fürdőzéssel és napozással tölteni, mert egyszerűen elunom. Inkább az aktív pihenés híve vagyok, sok városnézéssel; lehetőleg a turista övezeten kívül.
Ami pedig az iszogatást illeti: hat nap alatt még soha ennyi pénzt nem költöttem el ásványvízre :) A 42 fokos forróságban konkrétan öngyilkosság lett volna alkoholt inni. Így a dalmát fehérborokat a késő esti vacsora mellé kóstolgattuk, de azt is csak szolidan.


Naplemente a parton

Spiltről nagyon tömören annyit állapítottunk meg, hogy ez Adria Siófoka. Azt már előzőleg sejtettem, hogy az interneten mindenütt keringő belvárosi pálmafás sétány nem az én helyem lesz. Borzasztóan mesterkélt és szörnyen giccses, szóval oda tényleg csak az menjen, aki szeret a turistaáradattal sodródni. Split összességében nem szép város, legalább is belülről nézve. A kikötője - bár sok hajó fut be - jellegtelen, a partvonal és az épületek sokkal inkább a tengerről nézve mutatják meg bájukat, így érdemes hajóra szállni. (Mi a 30 kilométerre fekvő Trogir városába hajóztunk el, ami régen a magyar királyság része is volt, sőt IV. Béla ide menekült a tatárok elől. A városka ma a kulturális világörökség része.)

Apály Stobrečben

Split a hibái ellenére mégis egy izgalmas hely, ahol a történelmi korszakok változásait utcáról utcára nyomon követheti a látogató, persze csak akkor, ha hajlandó kimozdulni a diocletianus-i palotanegyedből. Szerb Antal Utas és holdvilága óta tudjuk, hogy a bajok a sikátorokkal kezdődnek, s valóban: a palotán belül azért vannak olyan szűk utcácskák és teraszok, ahonnan soha többé nem akar az ember visszatérni a hétköznapokba.

Délutáni nyugalom és Gergely püspök híres szobra

Tovább állni azért mégiscsak érdemes, hiszen a palotától nem messze van a középkori városrész, ami a Trónok harca negyedik évadában néhány jelenet helyszínéül szolgált. A kommunizmus idején felépült városrészek is megérnek egy sétát: ormótlan, szabálytalan alakú panelházak, tengerre néző kilátással és a házak falairól fürtökben logó légkondicionálókkal. (Hogy a kiteregetett törülközők stíluskavalkádját már ne is említsük.)

A sikátorokban kedve van elveszni az embernek

A pár napos balkáni túra a következő címszavakban foglalható össze leginkább: előbb-utóbb minden jármű elindul és megérkezik. Na jó, előbb semmiképpen nem, inkább utóbb. A menetrendek és indulási helyek tájékoztató jellegűek, de azért mindenhová oda lehet találni. Bármerre is sétálj, a nap a tarkódat süti. A horvátok/bosnyákok kedvesek a vendégekkel, de még a turisták kedvéért sem pörgetik túl magukat; meleg van, holnap is az lesz, és ők nem sietnek sehová.

Split-palotanegyed falfirkákkal

Ez utóbbi ténynek mondjuk kifejezetten örültem az alatt a három és fél órás út alatt, amelyik szinte végig a szerpentinen haladt Splittől Mostarig. Balról sziklafal, jobbról szakadék és a tenger; ennél pompásabb buszozást álmodni sem lehet. Leszámítva azt a kellemetlenséget, hogy az út kedvéért 4 óra 20 percre kellett állítani az ébresztőt, hogy elérjük a 6 órakor induló járatot. Ritkán mondok ilyent, de most megérte hajnalban kelni. Amolyan "falujárat" volt ez, ami a horvát-bosnyák kis hegyi települések között szállította az utasokat. A balkáni nemtörődömség a határon is érződött: a horvát oldal még csak most épül, a bosnyák ugyan kész, de túl sok időt senki sem töltött az utasok ellenőrzésével. Épp hogy csak rápillantottak az okmányokra. (Sajnos még pecsétet sem kaptunk a bosnyák féltől.) Mintha nekik is nyűg lenne a két ország közé felállított határvonal.

Kövek, hőség, turisták

Ez elég furcsa, hiszen a térségben polgárháború dúlt, ráadásul most már ez egy Európai Uniós választótengely. Ezt a "tengelyváltást" jól érzékelteti a bosnyák valutaváltás is. Bosznia-Hercegovina hivatalos pénze a KM (konvertibilis márka). Ezt még a német márka mintájára (és az ENSZ nyomására) vezették be a 90-es évek végén. Árfolyamát is a német pénzhez igazították, 1:1 arányban. Az euró bevezetése után aztán ugyanilyen kötött árfolyamon váltották át egyiket a másikra. Boszniában így elég gyakori, hogy euróban fizetünk (már ahol megengedik) és KM-ben kapunk vissza. De van, ahol horvát kunával is lehet fizetni. A turistanegyedben általában megkérdezik, hogy ki milyen pénzeszközzel szeretné rendezni a számlát.

Mostar: hídon innen, hídon túl

Unom a bakancslista szót, úgyhogy inkább azt mondom, hogy azóta vágytam Mostarba, amióta láttam Huszárik Zoltán Csontváry című filmjét. Nemcsak a római híd, hanem a minaretek és templomok együttes látványa is vonzott. (Kevesebb szó esik róla, de Csontvárynak egy másik festménye - a Tavaszvirágzás Mostarban - épp ezt az ellentmondásosnak tűnő, ám valójában teljesen harmonikus és nyugodt képet jeleníti meg.) Csakhogy gimnazista és főiskolás korom külpolitikai hírei java részt a délszláv háború borzalmaival voltak tele. Majd évekig a hátrahagyott taposóaknákkal riogatták a turistákat, úgyhogy hosszú ideig nem is gondoltam az utazásra.


Mostar nemcsak az öreg híd, hanem a minaretek városa is


Az idegenforgalom egy nagyon különleges dolog. Egyszerre képes romba dőlt helyeket újjávarázsolni és sebeket elfedni; azáltal, hogy csak egy-egy kiragadott részletre helyezi a hangsúlyt. Emiatt sokak óhatatlanul csalódnak is. Nem egyszer hallottam már, hogy Mostar is nagy csalódás volt, mert van ez a kis híd, meg alatta a Neretva, aztán tulajdonképpen ennyi.

A háborús sebek még mindenütt láthatók

Nem, Mostar nem ennyi! Mostar (és ez alatt nemcsak a turistanegyedet értem) a szépség és a fájdalom különleges egysége. A felújított óváros a maga patinájával és élénkségével, a kultúrákat és vallásokat elválasztó hidak (mennyivel jobb lenne az összekötő szót használni), valamint az újváros, ami még erősen magán viseli a közelmúlt háborújának sebeit (konkrétan még mindig szét van lőve) nagyon intenzív, néhol felkavaró élményt ad a látogatónak. A müezzin délutáni imára hívó énekét hallgatni egy nem muszlimnak is felemelő. Egy múzeummá alakított régi ottomán ház tárlatvezetőjével beszélgetni, pedig borzongató élmény is lehet. Mert mint kiderült, még mindig a bőrszín és a vallás határozza meg, hogy ki kap munkát a térségben, ha egyáltalán van munka. Akinek az idegenforgalom valamely szegmensében nem sikerül elhelyezkedni, az bizony munkanélküli, hiszen cégek, üzemek nem nagyon vannak a városban, de a környéken sem. Kicsit vicces, hogy sokan a fellendülést hozó osztrák-magyar monarchiát körülbelül annyira nosztalgikusan emlegetik, mint a kommunizmust, ami (látszólag) elfedte a nemzetiségi/vallási kérdést és mindenkinek munkát adott.

Valaki mindig leugrik a hídról

Érdekes, hogy Boszniában - de ez igaz Horvátországra is - mennyire megvan még a falfirkák szerepe. Míg Magyarországon és az EU-ban a street art hatására sokkal inkább a minőségi, művészi graffitik jellemzőek, a Balkánon megmaradt a politikai és társadalomkritikai üzenetük. Persze a műemlékeket sem kímélik a feliratokkal, de az eltüntetésükre sem nagyon törekszik senki. Mint sok minden más, ez is ráér...
A felújított Spanyol tér, a háttérben egy befejezetlen épület

Két dologra máig nem jöttünk rá: mit keres Mostar egyik belvárosi parkjának közepén egy Bruce Lee szobor?
És hogy miért néz a legtöbb ember furcsán, amiért vonattal, busszal és hajóval tettük meg az utat, amikor nyilvánvaló, hogy az autópályán kívüli világ sokkal érdekesebb.









Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Bunkertúra a Csepel Művekben - Légoltalmi kiképzés, szimulációval

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül