Káli-túra napi 50 fixszel - Közeledés és távolodás a falusi léttől

Az 50 fix ez esetben nem pénzt jelent, hanem egy 50 milliméteres fix objektívet. (A fotók többsége ugyanis azzal készült, a kisebbik része meg telefonnal.) Biciklitúrán jártam a Káli-medencében, ezért igyekeztem minimalizálni a rajtam lógó súlyt. Így esett a választásom a legkisebb objektívre, vállalva ezzel azt, hogy nem lesz zoomolás; nekem kell közelednem a témához, vagy éppen eltávolodnom tőle. Más esetben ilyen technikai részletekkel nem untatnék senkit. Most viszont ez a "közeledés" és "távolodás" fontos eleme lett a túrának, és úgy látszik, hogy praktikus, kényszer szülte megoldások is ihletet adhatnak olykor egy-egy blogbejegyzéshez.


Az van, hogy a Káli-medencében mindig vizes lesz az ember. Az elmúlt években hol kisebb, hol nagyobb társasággal már többször tettem kísérletet arra, hogy bejárjam a környéket, de sajnos ez sosem sikerült. Vagy az évszázad vihara csapott éppen le, vagy néhány órás kerekezés után több napos áztató eső akasztotta meg a túrát. A medence nevezetességeit így  csak szakaszosan, kisebb darabokban láttam: hol egy kis kőtengert, hol az ingókövet, hol a salföldi majort...
Eső most szerencsére nem volt, cserébe 40 fokos hőséggel, tűző nappal, folyamatos izzadással és szomjúsággal, meg olvadó aszfalttal kellet megküzdeni. Ez utóbbit nemcsak látni, hanem határozottan érezni is lehetett a bicikli kereke alatt.

A pálos kolostorromot érdemes felkeresni

Aki járt már a Káli-medencében tudhatja, hogy a főbb települések (Szentbékkálla, Mindszentkálla, Kékkút, Salföld, Kővágóőrs, Köveskál) érintésével, két keréken körbejárni a környéket nem egy nagy sportteljesítmény. A falvak körülbelül 2-5 kilométeres távolságban vannak egymástól. Ha csak a betonúton közlekedünk, 20 kilométernél nem több az egész. A látvány ráadásul annyira magával ragadó, hogy az ember el is felejti, hogy biciklin ül. A táj bár dimbes-dombos, nincsenek nehéz emelkedők (mondjuk a tűző napon és a ragadó aszfalton most némelyik annak tűnt). Aki sosem volt még kerékpártúrán, vagy alapból nem egy sportos alkat, az is könnyen teljesítheti a távot. Ha valaki ennél többre vágyik, az térjen le a betonról, és nézzen egy erdei út, vagy mezei ösvény után. A terepbringázás kedvelői kellemes szakaszokat találhatnak egy-egy szőlőhegy irányába. De akár a Salföld melletti erdőben megbúvó, pálos kolostorrom felé is. Az oda vezető földút most annyira homokossá (konkrétan egy sivataggá) vált, hogy szinte alig lehet rajta biciklivel végigmenni.

Homokban tekerni nem jó

A medence földrajzi érdekességeiről, meg a falvak látnivalóiról nem írok, mert az interneten rengeteg leírást és ajánlót lehet találni. Inkább a már említett közeledés és távolodás tapasztalatairól számolok be röviden. Fizikailag (vagyis a kilométerek szempontjából) a közeledés és távolodás nyilván annyit jelent, hogy a túra nemcsak a felsorolt falvakra korlátozódott. Útba esett még Monoszló (itt egy vizet adó kúton és egy Árpád-kori templomon kívül nincs túl sok minden), Balatonhenye (ahol nyújtásképpen és a tréfa kedvéért jógagyakorlatokat végeztem az árnyas patakparton :), Zánka (ahol 15 év után megfürödtem a Balatonban, majd megkóstoltam az Index által felkapott "Neked főztem" strandbüfé mangalicaburgerét - nem rossz, de részemről maradok inkább a marhahúsnál), majd vasárnap reggel a káptalantóti Liliomkert Piac (ahol hamuban sült pogácsával és hatalmas tömeggel szembesültem) és zárásként Badacsony (itt a Dobosi-család fröccsteraszán megettem az ez évi első szőlőadagomat).

Délelőttönként nincs túl nagy pörgés (Kővágóörs)

Szimbolikus értelemben a közeledés és távolodás a falvakban bekövetkezett változásokban értelmezhető. Néhány évvel ezelőtt ugyanis még nem sok minden volt a Káli-medencében: nagyjából a táj, a tájházak kiállításai, a templomok és a népi építészet, meg néhány kezdetleges, turistáknak szánt vendéglátóegység volt a kínálat. Azt szinte mindenki tudja, hogy a 80-as évek közepétől egyre több fővárosi képzőművész települt a térségbe, akik az alkotás mellett gazdálkodni kezdtek, vagy vendéglátóhelyet nyitottak. A folyamat magával hozta azt is, hogy a Balaton-felvidék jellegzetes népi építészetében egy új korszak kezdődött, hiszen a kilencvenes években rengeteg régi, elhagyatott ház újult meg; megőrizve az eredeti stílust és ornamentikát.

Szentbékkálla-buszállomás

A tendencia most tetőzni látszik, sőt! A budapesti "betelepülés" mára ott tart, hogy a romkocsmakultúra, a street food divat és a gourmet szintű vendéglátás párhuzamosan van jelen a településeken; beépülve, beékelődve a régi, hol jobban hol kevésbé felújított házak falai közé. Megspékelve mindezt a 21. század elejének egyik legnagyobb hájpjával: itt minden "nagyon kézműves", meg "nagyon helyi". Persze alapvetően nincs ezzel semmi baj, hiszen mindenki szeret jó alapanyagból készült, minőségi ételeket és italokat kapni. Minél inkább közelítünk azonban ehhez a jelenséghez, úgy bújnak elő a negatívumok is. Az egy dolog, hogy az árak többnyire nemhogy balatoni, hanem egyenesen budapesti, már-már budai szintűek, de sajnos előfordul, hogy egyáltalán nincsenek arányban a minőséggel és a mennyiséggel. Az étlapok tájékoztatása sem mindig elég informatív, néha rejtély, hogy mit is kapunk tulajdonképpen a pénzünkért cserébe. Ezen a ponton pedig az agyon hangoztatott "helyi termékezés" meg bio-alapanyagozás" egy hatalmas nagy vásárlói "lehúzásba" megy át. Szerencsére azért nem mindenhol, és találni nagyon korrekt, nagyon jó helyeket is, kiváló választékkal és elfogadható árakkal. A lényeg, hogy alaposan nézzük meg az étel-itallapot, kérdezzünk bátran a pincértől és véletlenül se kövessük el azt a hibát, hogy az itallap áttekintése nélkül rendelünk mondjuk fröccsöt. (Előfordulhat, hogy az 500 Ft/dl-es borból kapjuk, amit azért már nem biztos, hogy fröccsnek akar meginni a kedves vevő.)

Érdemes letérni a betonútról

Egy hátizsákos, vagy biciklis turistának az is nagyon furcsa, hogy a legtöbb vendéglátóhely déli 12 óra előtt nincs nyitva, és úgy általában sincs túl nagy pörgés a falvakban. Kővágóőrsön például hiába áll meg valaki egy kávéra 11 órakor; egyszerűen minden zárva! A másik szembetűnő dolog az, hogy ugyan valóban közelít a térség a minőségi vendéglátás felé, és tényleg felértékelődni látszik a helyi áruk és helyi termékek szerepe (mindennek a tetőpontja épp a káptalantóti piac és jól megfigyelhető a vendéglátóhelyek és a piac közötti árukapcsolás is), ám mintha éppen ettől a "helybéliségtől" távolodna is a térség. Az ott élő "őslakosság" szinte alig látható ebben a folyamatban, maximum - a nagyobb panziókhoz képest viszonylag olcsó áron - szállást kínál. Az nagyon nem lenne jó, ha a Káli-medence felvirágzása abban merülne ki, hogy (és most sarkítok) a fővárosi elit amolyan díszletnek használja a helyet, ahol mindenből ugyanazt a minőséget, ugyanazt a dizájnt és ugyanazt a kulturális kínálatot várja el mint otthon, csak tisztább, csendesebb, nyugodtabb környezetben.

Slow life!

Persze egy turisztikai desztináció ki- és felépítését el kezdeni valahol, és ehhez a helyi termék, meg a slow food, slow life divat teljesen jól passzol. A Káli-medencében viszont most ennek akkora dömpingje van, és olyan nagy az ezt hirdető marketingtevékenység is, hogy talán az egész folyamatnak le kell csendesednie, le kell tisztulnia kicsit, hogy kiderüljön mi értékes belőle, és mi nem. Mi az ami hosszú távon szolgálja az oda látogatók igényét, kényelmét, élvezetét és mi az, ami csak rövid távú üzleti célok miatt jött létre.

Sajnos a Káli-medencében is sok a pusztuló épület

A közeledés és távolodás ráadásul kiemeli a fentiekből adódó kontrasztokat, ellentmondásokat is. Egyrészt a fejlesztésből kimaradt részek, falurészek leromlott állagát. De jól látszanak már a korábbi vállalkozások/házvásárlások sikertelenségei is: több helyen is bele lehet botlani olyan felújított parasztházakba, amik ismét lakatlanná váltak és pusztulásnak indultak. Túl nagy a különbség a Káli-medence népszerű falvai, és a medence peremén elhelyezkedő, alig pár kilométerre lévő települések között is. Balatonhenye például - ami egyébként egy ékszerdoboz lehetne - teljesen kihasználatlanul, magára hagyottan hever. Pedig látszik, hogy valamiféle beruházások itt is megindultak egykor, de aztán szépen félbe is maradtak.

A népies minták szinte mindenhol megmaradtak

Összességében azért mégis pozitív az, ami a Káli-medencében zajlik, hiszen ha a fővárosi művészek és vállalkozók nem láttak volna fantáziát a helyben, lehet hogy ezek a települések is egy átlag magyar falu állapotában vergődnének. A hely pedig túl jó ahhoz, hogy vegyesbolttal (na jó, sok helyen már Coop is van), meg kétes kinézetű kocsmákkal (bocs, pub-okkal) várják a beeső turistákat. A medencében egyébként a hangulat is nagyon barátságos, amolyan mindenki szeret mindenkit hippi-fíling uralkodik. Tényleg fel vannak készülve a kerékpáros kirándulók fogadására (bár valamilyen szervizelőhely még nem ártana). Sok terasz és bár kifejezetten a bringásokra szakosodott, olcsó árakkal, egyszerű, de tartalmas ételekkel és italokkal. Ilyen például a köveskáli KerékBár biciklis pihenő, ahol akár nyugágyakból is kortyolgathatjuk italunkat, gyönyörködve a panorámában. De az almás pitét is érdemes itt megkóstolni! Itt van lehetőség például kisebb szervizelésre, ha mondjuk defektet kap valaki. Ráadásul ez azon kevés helyek közé tartozik, ahol helybéli a tulaj.



Nyugágyak a KerékBárban (Köveskál)

A másik kedvenc pihenőm pedig a mindszentkállai Káli-kapocs lett. A retró romkocsmára emlékeztető teraszt és belső teret tényleg a falu régi, főutcán álló italboltjából alakították ki, de úgy, hogy minél többet megőrizzenek annak hangulatából és formavilágából. A kocsmabelsőt pedig a szocializmus korszakának jellegzetes cégérei, tárgyai díszítik, így olyan, mintha egy mini életmód-kiállításon is járnánk egyúttal.

Káli-kapocs-terasz

Azért néhány turisztikai, néprajzi, meg gasztro-élmény (vagy csalódás) után jó ismét eltávolodni kicsit a divatossá vált településektől, hogy egy-egy dombra érve inkább az elénk táruló táj szépségében és érintetlenségében gyönyörködjünk. Közelíteni itt már leginkább a virágokra, gyíkokra és a kövekre érdemes; szerencsére ők a divathullámoktól és marketingtevékenységtől függetlenül ott vannak, és talán még maradnak is.


Több fotó

Balatonhenye-patakpart

Rengeteg kiadvány született az elmúlt években a térségről













A híres zánkai mangalicaburger




Kilátás a KerékBár biciklis pihenőhelyről (Köveskál)


A káptalantóti piacon van régiség....


...helyi termék



...sok zöldség

...valami mutatvány

...zeneszó


...és rengeteg mangalicából készült csemege


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Fűszeres gyógyital az asszonynép kedvére - Ürmösbor Szegedy Róza-módra

Laktanya romok az őszi fák között - Fantáziafejlesztő séta Sármelléken