Reneszánsz hajnal, bohém est - Firenze gyorstalpaló

Az abszolút reggel olyan állapot, mikor annyira korán érkezel valahová, hogy még a kávéházak is zárva vannak. Firenze; Stazione di Santa Maria Novella. Még 7 óra sincs, pedig a vonat majd' egy óra késéssel gördült be a pályaudvarra. Tizenkét óra zötykölődés és rázkódás után kiszállsz, kóvályogsz. Lerakod a csomagod az állomás megőrzőjében, mert a szállást csak 14 óra után lehet elfoglalni... aztán próbálod betájolni magad.

Teljesen mindegy hol vagy, a bazilikát mindig "betolják" a képbe

Bámulsz a térképre, értelmezni akarod a város utcaszerkezetét, de egyelőre nem érzed az arányokat, se azt, hogy merre van a jobb meg a bal. Beleveszel a hajnali szűk utcákba, céltalanul botladozol a macskaköveken. Kialvatlan vagy, de ez az álmosság jobbik fajtája. Mert mögötte kíváncsiság és energia lapul; ami majd hirtelen tör elő, minden átmenet nélkül. Még zavar a felkelő nap, viszont örülsz annak, hogy itt már most sokkal melegebb van, mint előző délután Bécsben, ahonnan indultál. Szélcsend, pára és reggeli por.

Kicsit aggódsz, hogy mi a fenét fogsz csinálni a következő órákban egy üres városban? Leülni nincs kedved, a vonatkabinban épp elég volt a mozdulatlanságból. Mászkálsz majd hangtalanul - mint egy múzeumban - az ódon falak között? Hiszen itt minden történelem, minden műemlék. Egy fejfordítással a gótikától a későreneszánszig végignézhetsz néhány évszázadon.  A harmadik sarok után aztán rájössz, hogy lehet ugyan, hogy itt minden művészettörténeti értékkel bír, de az épületek egyáltalán nem díszletek. A város nagyon is mai, és nagyon is élő, még ha egyelőre nem is ébredt fel. Mint ahogy te sem. Nincs erőd előkotorni a fényképezőgépedhez a megfelelő objektívet, nincs kedved záridővel, meg rekesszel bajlódni a reggeli fényárban. Inkább a telefonoddal lövöd az első képeket, és rábízod magad az Instagram effektjeire.

Mindenhol van egy virágos erkély és egy kopott fal

Aztán elsuhan melletted néhány biciklis. Túl gyorsan pedáloznak, és túl merészen veszik be a kanyart a sikátor végén; csak helyiek lehetnek. Majd megnyikordul egy üzlet redőnyrácsa is. A tulajdonos álmatagon köszön rá a szomszéd házból kijövő férfire. Ebben a Buon giorno-ban még nincs bent az az olaszos lendület és élénk gesztikuláció, amit ismersz. Ahhoz még (neki is) kell egy-két kávé. Egyre többfelé látsz mozgolódást, és ez biztató. Nyílnak az apró üzletek, pékségek, kávézók; zsebkendőnyi területekre is kitesznek egy asztalt két székkel. Többek között ez az, amit annyira szeretsz: kopott házak, terrakotta színek, vidám, virágos teraszok, nyüzsgés.

Néhány órányi lazaság. Vagy egy életnyi - mondják gyakran az olaszokról. De mégsem tűnik ez amolyan magyaros "ej, ráérünk arra még!" mentalitásnak. Mert azért a nagy látszólagos "leszaromság" ellenére divat- és formatervezésben, építészetben, filmművészetben, és úgy általában a gasztrokultúrában, idegenforgalomban, na és mindezek promotálásban kissé előrébb vannak nálunk. Tehát az ezekhez kapcsolható munkafolyamatok (tárgyalások, tervezések, gyártások és adminisztráció) csak "elintéződnek" valamikor, valahogy. Mondjuk két szieszta között. Vagy éppen alatta. Mi van, ha a reggeli kávéházban ücsörgés és a délutáni pihenőidő pont arra jó, hogy "kitalálódjanak" a dolgok; és nem csak afféle "bölcsész-merengés", meg dologtalan művészlelkek találkozója mindez - ahogy mifelénk sokan hiszik.  Mert van, amit nem lehet íróasztal mellett megbeszélni, megálmodni. Főleg nem ezen az éghajlaton. A kreatív gondolatokhoz pont ez az olaszos lazaság, meg "leszaromság" kell...

Városkép az Uffizi ablakából

... igen, pont ez kell - állapítod meg a kávédat kavargatva egy kihalt caffetteria pultjánál. Az időérzéked valahol elveszett útközben az Alpokban. Délelőtti hangulatod van, pedig alig múlt nyolc. Viszont hirtelen hatalmas kedvet érzel ahhoz, hogy most azonnal nekiindulj! Amíg nincs tömeg. A Santa Maria Novella éppen a közelben van, a vasúttól egy ugrásra. Kezdésnek már csak azért sem rossz ez a templom, mert annyira korán épült, hogy még nem is reneszánsz, hanem gótikus. Abból is az elsők közül való. Persze sok esetben úgy van, hogy az épületeket gótikus stílusban kezdték el építeni az 1200-as 1300-as években, aztán a pénzek elapadtak, családok, mecénások, építtetők és tervezők összevesztek, meghaltak. (Mint egy olasz maffia-filmben:) Az idő  meg szép lassan telt. Így aztán ami gótikusnak indult, már a reneszánsz korai szakaszában készült el.

A Novella letisztult, fehér és zöld márványhomlokzatának kissé geometrikus, kissé csigavonalas díszítését nézve tudod, hogy elvesztél. Mert ezek után erre a "kevert" stílusra: késő gótikára, proto-reneszánszra, illetve a korai (Quattrocento) időszakra vadászol a következő két napban. (Példa van rá bőven, hiszen ilyen többek között maga a firenzei dóm, és mellette álló harangtorony, valamint a Santa Croce főtemplom is, ahol Galilei sírja található.) Arányosság, szimmetria, mérsékelten (gyakran geometrikus elemekkel) díszített homlokzatok, árkádok, párkányok és ablaksorok jellemzik ezt a korszakot; szépen tagolt, nagy terekkel. És persze szobrok mindenütt...

A "Novella"

Pár utcával arrébb leülsz a San Lorenzo-bazilika napsütötte lépcsőjére, és két dolgot veszel észre: valamiféle láthatatlan gombnyomásra hirtelen felébredt Firenze. Gyerekek sietnek iskolába, jól öltözött emberek munkába (és ahogyan az itt lenni szokott, nem egyszerűen attól csinosak, hogy mindenki up-to-date divatkövető, hanem azért, mert úgy tűnik, hogy mindenkinek van saját stílusa). A másik pedig, hogy reneszánsz-kor ide, műemléki környezet oda; Firenze belvárosában virágzik a gerillaművészet és street art. Valami titkos csoport például városszerte azzal szórakozik, hogy a Dávid-szobor "mobilizált", grafikus mását helyezi el különféle közlekedési táblákon. Mondjuk, Dávid éppen cipeli a behajtani tilos tábla fehér sávját.

És ha már Dávidnál tartunk, arra is rájössz, hogy jobb, ha villámgyorsan elvágtatsz a Signoria térre (Piazza della Signoria), hogy Michelangelo legismertebb szobrának egyik másolatát, na és a Szabin nők elrablását még a turistaáradat megérkezése előtt körüljárhasd. Aztán a tér többi részét is: a Loggia dei Lanzi oszlopcsarnokát, a Neptun-szökőkutat és a Régi palotát (Palazzo Vecchio). És igen, közben tényleg erősen délelőtt lett, így már szelfibotos kínai turistacsoportokat kerülgetsz. Próbálsz rést ütni a zárt embergyűrűn, és igyekszel úgy mozogni, hogy lehetőleg minél kevesebb fényképre kerülj rá. Pedig jól tudod, hogy ha az előző tíz év utazásaiból átlagot vonsz, a legenyhébb számítások szerint is több száz távol-keleti család fotóalbumában szerepelsz már melléktermékként; és nyilván nem a legelőnyösebb arcoddal.

Az egyik másolat

A Dávid-szobrot bámuló tömeg láttán útitársadnak megjegyzed: biztos mindenki csak a szobor kukiját nézi, és ha Dávid nem márványszínű tekintettel nézne a semmibe, hanem lenne írisze, akkor sem emlékezne senki a szeme színére. Erre persze megkapod, hogy "flúgos vagy" és "mindig mindenből viccet csinálsz". Hogy mégis igazad volt, az csak másnap, az Uffizi képtárban derül ki. Mert mit látsz a rangos galéria múzeum-shopjának egyik forgó állványán? Na, mit? Hát, a Dávid-szobor egy részletét, azt a bizonyos részletét: immár képeslapokra sokszorosítva. Két röhögés között azon gondolkodsz, hogy ez a felvétel vajon az Akadémián (Galleria dell'Accademia) lévő eredeti szoborról készült, vagy a téren álló másolatról, netán a Michelangelo kilátónál, a város fölé magasodó újabb Dávid-klónról (hiszen összesen három Dávid-szobrot láthatunk Firenzében). Persze az utóbbi mégse kerülhetett a képeslapra, mert az bronzból készült, így némiképp elüt a másik kettőtől. Akárhogy is, egyetemi tanulmányaid jutnak eszedbe, egészen pontosan Baudrillard szimulákrum-elmélete. Ami szerint már minden csak másolat; a másolat másolata. S az dolgok eredetijét néha már lehetetlen visszakeresni. Úgy látszik, ez Dávid fókuszba került testrészére is igaz :)

Déltájban Firenze utcáit járva mindent elfelejtesz, amit a közlekedésről, illetve annak szabályairól eddig tudtál. A jelzőtáblák tájékoztató jellegűek, és minden utca "sétálóutca" (de persze autók, motorok, sőt biciklik is járnak rajta), ahogyan minden üres hely potenciális parkolóhely is; igen a zebra is! Hogy kinek van elsőbbsége, az spontán közmegegyezés során dől el. Miközben a turistanegyedből kitörve próbálsz valami elfogadható árú ebéd után nézni, még nem sejted, hogy a következő pár órában (sőt másnap is) olyan helyekre tévedsz, ahonnan alig akarsz továbbmenni.

A Santa Croce tér egy eléggé kis részlete. A padokról meccset lehet nézni.

Az egyik ilyen a piac, a másik a Santa Croce tér, ami igazi középkori hangulatot áraszt; keveredve késő gótika és kora-reneszánsz elemekkel. A téren a 16. század óta focimeccsek is zajlanak, ezért tágas, körben pedig padok, teraszok, százéves üzletek. A háttérben ott tornyosodik a Dante-ról készült, kissé agresszív arcúra sikeredett 19. századi szobor. A grimasz érthető is annak ismeretében, hogy a firenzeiek elüldözötték városuk szülöttét, olyannyira, hogy végül a ravennaiak temették el. Persze azért a téren álló főtemplomban kapott egy jelképes sírhelyet.

A firenzei piac egy misztikus hely, tulajdonképpen egy hatalmas, háromszintes U-alakú vásárcsarnok. Az alsó részén a mediterrán piacok szokásos kínálata: zöldségek, gyümölcsök, halak, húsok (és a szokásoson túl; belsőségek), sajtok, aszalványok, fűszerek, miegymás. A felső szint viszont maga a gasztronómiai csoda: húsz kicsi vendéglátóhely, más-más ételekkel (olasz és egyéb népek konyhája), de mind Toszkán alapanyagból dolgozva. Kóstolhatsz itt például egy vegán-sarokban helyi zöldségekből készült gazpacho-t, meg salátát friss olajbogyókkal és sajttal keverve, aztán a szomszédban klasszikus olasz tésztaételeket, halakat, de hamburgert is; chianina marhából, mely egy közeli farmon nevelkedett.

Bazi nagy parmezánok

A lokalitás és a helyi termékek védelme azonban Firenzében nem kapcsolódik össze semmilyen "népieskedéssel" és felesleges múltba révedéssel. A vásárcsarnok (és az egyes árusítóhelyek) arculata nagyon is modern. Mondhatni fiatalos, sőt legyen szimplán: urbánus. Ötletes információs táblák, színes és játékos grafikai megoldások vannak mindenütt (még a vécében is). És bár minden vendéglátóhelynek saját dizájnja van, mégis harmonikus képet mutat a hely a belső terek (asztalok, székek, pultok, világítótestek) egységes stílusa miatt. Egy idő után viszont nem erre figyelsz, hanem azt nézed, hogy hogyan lehetséges az, hogy itt mindenki vidám. Próbálsz elcsípni legalább egy feszült, vagy szomorkás arcot, de feladod.

Az előbb emlegetett nagyvárosi modernitás egyébként egész Firenzére jellemző. Látszólag a reneszánsz uralkodik (az idegenforgalomban mindenképpen), de ez egy nagyon is 21. századi város. Látszik az újonnan épült házakon (amik belesimulnak a környezetükbe), az üzletek, képtárak, múzeumok berendezésén, és a boltok kirakatán. És igen, itt van kirakatrendezés; nem is akármilyen!

A gerillaművészek akcióztak

Előbb-utóbb eljön az a pillanat, mikor nem vágysz másra, minthogy leülj egy nyugis kerthelyiségbe, és megigyál egy pohár chianti-t. Azt valahogy ösztönösen érzed, hogy ezt a Arno-n túl kell megtenned. A folyó túlpartján lévő városrészek mindig egészen más képet mutatnak, más hangulatot árasztanak. A firenzei hidakon túl egy igazi bohém világba lépsz. Az utcakép inkább az olasz kisvárosokét idézi, és olyan érzésed van, mintha egy egyetemi- vagy művésznegyedben járnál. Hangulatos és hangos (dizájn)kocsmák, bárok, igazi olaszos trattoriák váltják egymást. Ezen kívül a fiatal divattervezők, formatervezők, képzőművészek kis üzletei is itt kapnak helyet. Határozottan kevesebb a turista és több az olasz, mint a másik oldalon. Persze azért az útikönyvek erre a részre is adnak egy-két tippet. Itt van például a már említett Michelangelo-kilátó, a bronz-Dáviddal, aminek a kedvéért ezrek képesek felmászni a több kilométeres lépcsősoron, a szépen rendezett kertek és teraszok között. Mész a tömeggel, és most az egyszer nem bánod.

Van a közelben még egy extrém helyszín is, amiért minden goth-szubkultúrában jártas egyed kezét lábát törné (vagy törte volna tinédzser korában); veled együtt. Piknik a temetőben! És legálisan! Nemcsak fekete ruhásoknak, szóval semmi "black celebration" meg ilyesmi. Egyszerűen fogsz egy piknikkosarat (vagy a hátizsákod), telerakod mindenféle finomsággal, és elzarándokolsz a temetőbe, az öreg sírok közé. A teraszos sírkertből pazar látvány nyílik a városra, viszont összességében kisebb a tolongás, mint a kilátónál.

A nagyon jó fej pincér bácsi a nagyon jó chiantival
Visszafelé útba ejted az egyik egyetemista menő-kocsmát, mert nem mondtál a chiantiról. A legjobb helyre ülsz be: egy hetven évnél is idősebb pincér tölti a poharadba a bort. A sokat látott vendéglátós figurája elég erős kontrasztban áll a bár berendezéséve és dekorációival; a színes, ám kétségkívül antikolt hatású kerámiacsempéket valószínűleg, egy fiatal dizájner készítette. Bár ahogy visszagondolsz: az öreg, a bohém küllemével nagyon is otthonosan mozgott ebben a közegben.

A borodat ízlelgetve még nem sejted, hogy másnap késő délután a firenzei kirándulást nagyjából ott fejezed majd be, ahol elkezdted. A Santa Maria Novella közelében, egy kis dohánybolt (tabacchi) teraszán; ami azért egy kicsit kávézó is, meg pékség is, meg még aperol spritzet is adnak. Márpedig Olaszországot enélkül nem lehet elhagyni.
De az Arno-n túli művésznegyedben még nem gondolsz erre. Mint ahogy arról sincs fogalmad, hogy a másnapi spritz után, a vasárnap esti firenzei közlekedési káosznak hála, majdnem lekésed a Bécsbe induló vonatot. Mert a 22-es helyi járat majd elakad a dugóban az új városrész felé vezető úton, ahol a szállásod van. A sok késés miatt egyszerre három busz érkezik meg a szálló melletti végállomásra, amik azon nyomban vissza is indulnak. Gyorsan összeszeded a csomagjaidat, hogy elcsípd a következő járatot, ami majd hamarosan befut (gondolod te), de hiába sietsz. A következő egy órában ugyanis egy darab busz sem jön. Toporogsz, meg parázol; max maradsz még egy napot, vagy hívsz egy taxit. Már el is indulsz vissza a szállodába. Aztán látod, hogy az utca végén mégis befordul a járat. Az utolsó utáni pillanatban.

A hidakat este is muszáj megnézni

Megnyugszol és rákészülsz egy éjszakai vonatozásra, vonaton alvásra. De még nem tudod, hogy ez megint nem jön össze. Egy afroamerikai lány lesz az egyik hálótársad, aki éjjel halkabban, de reggel héttől egyre hangosabban kiabál valakinek a telefonba érthetetlen gettó-angolsággal, mindenféle csúnyaságokat. Annyit kihámozol, hogy dont_follow_me, meg gimme_my_money. Inkább feljebb nyomod a zenelejátszódon a hangerőt (I'm on the night train). Közben elképzeled az életét, és nem haragszol. Néhány óra múlva - túl a hideg, esős Alpokon - aztán megint ugyanabban az állapotban leszel, mint három nappal azelőtt. Leszállsz, ezúttal a bécsi főpályaudvaron. Kóvályogsz. Próbálod betájolni magad, hogy megtaláld a megfelelő számú peront Sopron felé.
Félkómában vagy, de akkor is azt mondod, hogy legközelebb is simán nyomsz egy éjszakai vonatozást bárhová, mert szükséged van néha erre a semmihez sem fogható fílingre. Mert ahol lerak a vonat, ott titok van, meg más levegő.

Több fotó:


Üzletek a Santa Croce téren

Street art

Egy szabin nő...

Néha érdemes a pohár fenekére nézni...

Firenze a divat és a reklámok városa is

Vécé-dizájn a piacon

Régi palota

Parkoló bárhol lehet

Náluk épp nem volt szelfibot

A műemlékeken kívül daruból látni a legtöbbet

Ez a szobor, Dávid szomszédja. Előtte nincs akkora tolongás :)

Bazilika-darab

Herkules és Cacusz. Fölöttük egy légi folyosó van, percenként elhúz egy gép.

Felmerült a kérdés, hogy honnan tudják a tulajok, hogy melyik motorral jöttek és hová parkoltak??

Neki is sürgősen kell egy kávé!

Randi! :)

A szimmetria fontos dolog

Az Öreg-híd üzletei

Egy mérges Dante

Most nem is volt olyan nagy tömeg az Uffiziban

A Pitti-palota előtti téren kicsit csapadékosra fordult az idő

Őket nem akartam megenni

A régészeti múzeumnak tulajdonképpen a kertje a legjobb

Látkép az Arno-n túlról








Esti műsor

A kilátóknál érdemes piknikezni

Az oroszlános vízköpő sokkal jobb, mint a Pitti-palota.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Bunkertúra a Csepel Művekben - Légoltalmi kiképzés, szimulációval

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül