Május 1. Dunaújváros - Majális nutellás-banános palacsintával

A helyszín autentikus, az ünnep már nem. Nincs felvonulás, se sör-virsli akció. Lenin szobra a város múzeumának kőtárában pihen, limlomok közt; bár még áll, nem dőlt el. Ennyi jár is a régmúlt idők, meg a ház szellemének, hiszen pártszékháznak épült annak idején, nem múzeumnak.

Aratók

A "vasmű" parkolója tele van autókkal: igen, manapság munkaszüneti napon is dolgoznak. A munka ünnepén is! A szocialista ipar egyik legnagyobb mintavállalata - mely köré egy város épült fel - a rendszerváltozást követően részvénytársasággá alakult. Most a magyaron kívül EU-s, valamint orosz és ukrán zászló leng a homlokzatán. Mindez vagy a sors fintora, vagy így áll helyre a karmikus egyensúly :)

Lenin a kuka mögött

Május 1. Dunaújváros. Majális nélkül. Volt persze valamiféle ünnepi rendezvény a főtéren (lufi, lángos, kürtöskalács, meg zene a színpadon), de ennek már nem sok köze van a klasszikus majálisokhoz, és ez így van jól. Mert a város nem múzeum, nem kulissza, még csak nem is egy ijesztő hely. Sőt, közel sem olyan ronda, mint amilyennek sokan gondolják. Meglepően sok a zöldfelület és nem, nem tízemeletes panelekből áll az egész. A belváros, lenyomata ugyan a hajdani kornak, de jellegzetes épületei (szocreál, modern és a kettő sajátos keveréke), megmaradt köztéri szobrai ma már inkább művészettörténeti értékkel bíró ritkaságok. Ha a rendszerváltozás nem söpörte el őket a színről, akkor már tartsuk is meg az utókornak, mert tényleg találni itt izgalmas, látványos építészeti megoldásokat, hogy az egyedi szocreál freskókról és nagyméretű mozaikképekről már ne is beszéljünk.

Mindenhová a Vasmű útról lehet eljutni

A város nem ragadt a múltban, épületei változnak, alakulnak... ahogy az rendes városokban szokás. Még az is előfordul, hogy két lelakott háztömb között, a sarkon befordulva egy divatos bisztrót találunk, ötletes, újhullámos terasszal. Így esett meg, hogy a május elsején kötelező vattacukor helyett (amit egyébként gyerekkorom óta utálok), egy akkora nutellás, banános, csokival leöntött óriáspalacsintát sikerült rendelnem, hogy annak elfogyasztását még én is pofátlanságnak éreztem. Pedig ételek terén nem szoktam ilyen csajos dolgokkal foglalkozni, hogy "bűnözés" (tudom, fogjam be az 50 kilómmal együtt). Most így visszagondolva, azért a banán -és Nutella evésben mégiscsak volt valami alkalomhoz illő rituálé. Hiszen amikor én még kislány voltam, a banánért sorban kellett állni, Nutella meg maximum akkor volt, ha valaki átugrott az oberwarti bevásárlóközpontba. Szóval épp a megfelelő városban és a legmegfelelőbb ünnepen emlékeztem meg a palacsintával a változó időkről.

Mozi ledes kijelzővel

Nem sorolom fel Dunaújváros összes látnivalóját, de a mozit, a rendelőintézetet és a Dunai Vasmű homlokzatát mindenképpen érdemes megnézni, ha valaki arra jár. A Dózsa-mozi (1951) egy nagyon visszafogott díszítésű, letisztult, arányos és szimmetrikus épület. Sokkal inkább modern stílusú, semmint hagyományos értelemben vett szocreál; talán csak a kapuzat és a homlokzatot alkotó üvegablakok közötti elválasztás/díszítés jeleníti meg az utóbbi irányt. A bejárat felett ott van a mai korszellem is: az aktuális moziműsort ledes kijelző hirdeti. Ez, és az épület kissé leromlott állaga eléggé sajátos hangulatot áraszt: mintha két világ között rekedt volna a létesítmény. Épületrekonstrukcióra nem volt forrás, napjaink kultúrája viszont már megköveteli a látványos technikai fejlesztéseket. Pedig észszerű, a stílusjegyeket megtartó felújítással egy csodás (üveg)ékszerdoboza lehetne ez az épület a Vasmű útról nyíló kis mozitérnek.

A rendelőintézet (a legszebb!!:)

Hasonlóan "inkább modern" és "kissé szocreál" a rendelőintézet épülete (1952) is. Érdekessége és különcsége abban rejlik, hogy a főépülethez egy kör, vagy inkább henger formájú előcsarnok kapcsolódik, ami a bejárat is egyúttal. Tökéletes geometria és formatervezés... szerintem nagyon jól néz ki (illetve jól nézne ki egy tatarozás után)! A különc szót nem véletlenül írtam le az előbb. Ahogy az a dunaújvárosi múzeum "Az ötvenes évek épületei" című kis kiadványában is olvasható: a tervező, Ivánka András építész a modern stílus híve volt. Egy tisztán modern (és minimalizmusa ellenére eléggé feltűnő) épület azonban az ötvenes évek elején aligha ment volna át a hatalom szűrőjén, így némi oszlopsorral, meg a nyílászárók keretbe foglalásával tette a tervező elfogadhatóvá az építményt. Pár évvel később ezeket a megoldásokat kevesellték is, és szóba került a takarása, módosítása. Szerencsére ez nem történt meg. (Ezt a nagyon hasznos kis múzeumi füzetet egyébként már az utazás előtt megkaptam, így kivételesen felkészülten érkeztem - köszi Srácok! :)

Vasmű - Főbejárat

Nem okozott nagy meglepetést, hogy a Dunai Vasmű főbejáratához (1955) a város széles és nyílegyenes főutcáján, azaz a Vasmű úton lehet eljutni. Egy jó kis séta (még egy kis erdőn is átvezet), de mindenképpen megéri; azoknak meg főleg, akik freskót eddig csak templomokban láttak. A szocreálra jellemző, klasszicizáló, monumentális oszlopsor a Vasmű főbejáratánál jelenik meg a leghangsúlyosabb módon; megkövetelve a tekintélytiszteletet és a fegyelmet a betérőtől. Az ipari létesítmény, na meg a munkás-paraszt barátság fontosságát hangsúlyozza az oszlopok mögötti, bejárat feletti részen található freskó (Domanovszky Endre munkája) is. Az 50 négyzetméteres mű központi eleme egyfajta kenyérátadási rituálé: a termést betakarító, majd a kenyeret elkészítő parasztok átadják a friss árut a munkában megfáradt vasöntőknek. A Gyűrűk Ura után szabadon, akár hívhatnák ezt a jelenetet a Kenyér Szövetségének, ami egységbe forrasztotta a szocialista társadalmat. Azt hiszem továbbra sem leszek barátja a freskóknak (és a hozzájuk hasonló, túlburjánzó, giccsbe hajló ábrázolásoknak), szóljon akár valamilyen isteni kinyilatkoztatásról, vagy a hatalom erejéről. Még akkor sem, ha a Domanovszky-freskó eszmei értékét ma 300 millió forintra becsülik.


Népies kapudísz

Dunaújvárosban sétálgatva azon viccelődtem, hogy tulajdonképpen a nemzeti érzés és a hazaszeretet húzott ide. Pár hónapja voltunk ugyanis Krakkóban, ahol bejártuk Nowa Hutát, vagyis az 1949-ben alapított iparvárost. (Az erről szóló bejegyzés: itt) Az meg hogy néz már ki, hogy a lengyelek szocialista mintavárosában jártam már, de a magyarokéban meg még sosem. Ezt sürgősen pótolni kellett! Nem akarom összehasonlítgatni a kettőt; legyen elég annyi, hogy Dunaújváros nem olyan monumentális és birodalmi jellegű, mint Nova Huta. Kisebb, emberléptékűbb (most majdnem azt írtam, hogy emberarcúbb, pedig hol van még a hatvanas évek) és közel sem érzi benne magát annyira elveszettnek, kicsinek az ember. A két ország és a két város ipari létesítményeinek paramétereit összevetve ez érthető is.

Tényleg sok a park

És ha már nemzeti érzés: a dunaújvárosi Babits Mihály utca lakóházainak bejáratai felett népies ornamentikájú mozaikdíszeket találunk, amik már szintén kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak. Ezek a színes kapudíszek - azon túl, hogy "magyarossá" teszik az akkor uralkodó irányzatot - kissé feldobják a lakóházak szürkeségét. Nyilván ezt szolgálja az a rengeteg park és liget is, ami a házak, városrészek között található. Persze a fáknak meg is kellett nőni, szóval a korabeli fotókat elnézve azért a kezdeti években ennyire nem lehetett barátságos a település.

Információs táblák meg falfirkák

Pozitívum, hogy a fontosabb épületeken információs táblát talál az utazó, mely röviden beszámol az adott ház építéstörténetéről. Sajnos a szobrok esetében ez nem mindig van így, szinte sehol nem látni a kompozíció címét és alkotóját. (Még jó, hogy van Google, meg szoborkereső...)
Ha Dunaújváros, meg köztéri szobor, akkor értelemszerűen mindenhol a Martinász szobra jelenik meg a vasöntőmunkások szimbolikájaként. Pedig az alkotónak - Somogyi József szobrászművésznek - áll itt egy sokkal ütősebb műve is, mégpedig az Aratók; ami egy látványos elegye a népies, realista és a geometrikus ábrázolásnak. Ha már az előbb szó volt a Kenyér Szövetségéről, a munkás-paraszt barátságáról, akkor a Martinászt és az Aratókat egy szinten illene kezelni, ha dunaújvárosi szobrokról van szó.

Vannak ám vicces szobrok is. Ez a Mackó. (Szerintem fiú...)

A Dunai Vasmű és a város építésének fejezeteiről bőséges anyag látható a dunaújvárosi Intercisa Múzeumban. Az egyik legérdekesebb talán az a levél, melyben a vasmű dolgozói arra kérik Rákosi Mátyást, hogy az épülő városukat és "békeművüket" Sztálinról nevezhessék el. Sztálin neve pedig afféle zászló lesz a kezükben, mellyel többek között a jobb minőségért, az anyaggal való takarékosságért, na meg a munkát akadályozó ellenség és a maradiság ellen harcolnak. (Hihetetlen, de ebben az 1951-ben íródott levélben a rendszer egész paródiája is benne van. Utólag persze könnyű röhögni.)

A múzeum, illetve az egykori pártszékház erkélye. (Nem vörös, úgyhogy nem önkényuralmi.)

Már csak azért vagyok szomorú, mert két nagyon fontos kiadványhoz nem sikerült hozzájutnom. Az ünnep miatt ugyanis nem kellett fizetni a múzeumi belépőért. Cserébe a kasszát sem nyitották ki, így az amúgy eladásra szánt könyveket nem lehetett megvenni. Látszik, hogy sosem dolgoztam a közszférában, mert ezt a logikát sajnos nem tudom értelmezni. Mert ha valami ingyér' van és több látogatót várnak, mint amennyi egy átlagos napon betéved, akkor azok között lehet, hogy több a potenciális vásárló is, akkor meg mi a viharért akadályozzák a (szabad)kereskedelmi folyamatokat?!

Szóval, ha valaki véletlenül Dunaújvárosban jár "kasszanyitvatartási időben", vásároljon már nekem egy-egy példányt a Sztálinvárosi nők, illetve a Dunaújvárosi nők a hatvanas években című kötetekből, különben hülyén halok meg.
(Megnéztem, online rendelés nincs, ott azért még végképp nem tartunk... :)


Több fotó:

Mozi oldalról

Szép erkélyes lakóházak

Hát, ez elég monumentális

Üzletház mozaikdíszekkel

Sok helyen díszítik az erkélyeket

Kicsi kis mozaikdarabkák

"Klasszikus" szocreál oszlopok

Pizzéria a népies mozaikdísz mellett

Itt van egy lázadó! (Sőt, kettő.)

Sajnos zárva volt az Uszi Fagyi

Sötétben lehet, hogy itt nem mennék át

Zalaegerszegnek Gizije van, Dunaújvárosnak Mukija

Ezek az ablakrácsok nekem bejönnek :)

A sárga mindenhol menő. A Gagarin téren is.

Ez a mindent elmondó fotó a múzeumban van


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Bunkertúra a Csepel Művekben - Légoltalmi kiképzés, szimulációval

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül