Cseh Tamás daloktól a Fekete Lyukig - Konferencia a populáris zenéről, tárlat az undergroundról

Mindig szerettem volna egy olyan konferenciára beülni, ahol a könnyűzene, vagy a zenei szubkultúrák társadalmi, politikai vagy kulturális (esetleg kultúrkommunikációs) szerepéről, hatásairól van szó. Az elég nyilvánvaló volt, hogy ez nem Zalaegerszegen történik majd meg, de arra sem számítottam, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara lesz a helyszín és annak politológia tanszéke a szervező.

A politika reprezentációja a kortárs populáris zenében című konferencia még januárban volt. Jogos a kérdés, hogy miért csak most írok róla? Sok egyéb mellett főleg azért, mert a pozitívumok ellenére volt némi hiányérzetem, és arra gondoltam, hogy ezt a hiányt csak egy dolog pótolhatja (és akkor két kulturális eseményről is tudok egyszerre írni), ez pedig nem más, mint a budapesti Kiscelli Múzeumban látható Fekete Lyuk - A pokol tornáca. Underground Budapest '88-'94 kiállítás. Ezt a tárlatot viszont csak a közelmúltban sikerült megnéznem. (Hogy pótolta-e a hiányérzetemet, vagy sem, arról majd később. Viszont most utólag jól szórakozom azon, hogy egy katolikus egyetem által szervezett konferencia után egy "pokoli" kiállításra vágytam.)

Szóval nem tagadom, kicsit szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy jó-e ha egy katolikus egyetem szervez konferenciát könnyűzenei/populáris zenei témában. Hátha "elcsúszik" a tematika összeállítása, vagy az értelmezés valamiféle vallási dimenzióba. Szerencsére semmi ilyen nem történt. Persze alapvetően keresztény-konzervatív értékrenddel bíró (és itt most nem konkrétan pártpreferenciára gondolok) előadói kör verbuválódott össze, ám az értékrenden túllépve nagyon nyitott szemléletű és gondolatébresztő prezentációkat hallhatott a közönség. Szóba került persze vallási szimbolika, politikai teológia is, de egy nagyon érdekes kontextusban: a black metal zenei műfajjal, és az abban lévő sátánista, vagy épp mitológiai elemekkel kapcsolatban (dr. Gyulai Attila előadása).
Azt pedig a politológia tanszék vezetője, dr. Botos Máté is elismerte a résztvevőket köszöntve, hogy talán furcsának tűnik, hogy épp ők szerveznek ilyen jellegű előadás-sorozatot. De mint mondta: egyrészt szeretik a jó zenéket (ekkor megnyugodtam), másrészt pedig a Kádár-korszak, valamint a rendszerváltozás utáni évek kiváló tudományos terepet jelentenek az egyetem számára ahhoz, hogy ők is boncolgassák kicsit ezt a témát.

Mint kiderült a konferencia ötlete egy államvizsga után fogalmazódott meg. Mert izgalmas kérdés, hogy a korabeli, vagy a mai popkultúrában hogyan jelentek/jelennek meg a politikai tartalmak. Mindez hogyan fogalmazódik meg az egyes zeneszámokban (direkt, vagy rejtett politikai üzenetként), hogyan csapódik le a közbeszédben, illetve, hogy a politika hogyan próbálja befolyásolni a zenészeket vagy a zeneipart. Hogy a fordítottját már ne is említsük: hiszen a szocializmus éveiben bőven volt arra példa, hogy a zenészek/dalszerzők trükköztek, hogy kicselezzék az éles szemű cenzorokat, vagy a kádári zeneiparhoz kapcsolódó egyéb bürokratikus szerveket. Ez utóbbiak működéséről dr. Csatári Bence is szólt "A Táncdal- és a Sanzonbizottság tündöklése és bukása. Politikai megfontolások a kádári könnyűzenei cenzúrában" című előadásában (a téma iránt érdeklődőknek ajánlom Csatári Bence könyveit is).

A rendszerváltozás után aztán az is érdekes kérdéssé vált, hogy a zenészek kiállnak-e nyíltan egy-egy politikai tábor mellett, vagy esetleg épp a hallgatásukkal, távolmaradásukkal tüntetnek. Mindezekből jól látszik, hogy a kortárs zene és a politika kapcsolata - évszámtól függetlenül - eléggé sokrétű. És - ahogy a rendezvény absztraktfüzetében is olvasható - vannak időszakok, amikor csak a művészetek, köztük a zene marad a vélemények megformálásának eszköze. Generációk nőhetnek fel egy-egy meghatározó üzenettel, melyek aztán a közízlést, közgondolkodást is befolyásolhatják.

Változatos volt tehát az előadások témája, illetve az előadók köre is (egyetemi tanárok, történészek, de újságíró is). Hosszú lenne mind a tizenöt szónokot felsorolni, és az előadásokat idézni, ezért most csak egy-két érdekességet emelnék ki, azzal együtt, hogy a tudományosság mellett azért egy szubjektív, érzelmi vonal is megjelent az előadóknál. Zenéről lévén szó, ez itt mos nem olyan egetverő bűn, hiszen nyilván mindenki azt a zenei szegmenst kutatta, amelyik közel áll a szívéhez.

"Mosókonyhában, szükséglakásban"
A felszólalók között volt Stumpf András, aki újságíróként kicsit kilógott az egyetemi tanárok, akadémiai tagok alkotta előadói team-ből. Viszont ő volt az, aki 2009 májusában az utolsó interjút készítette Cseh Tamással, az azóta megszűnt(etett) Heti Válaszban. Előadásában arról a politikai dalformáról beszélt, melyet nagyon tudatosan használt a Cseh Tamás-Bereményi Géza páros a hetvenes évek közepétől. A sokszor homályosnak tűnő szövegekben a Kádár-korszak magyar valósága rejlik. A kilátástalanság, az alávetettség, a rendszer és a hivatalok abszurd működése jelenik meg a történetekben. Melyekben sehová tartó és sohasem elinduló vonatokra várunk. Enyhülést pedig a keserű humoron túl, gyakran csak az alkohol hozhat a kisember számára. Stumpf szerint a szerzőpáros a nagy és direkt politikai szlogenek helyett inkább a tipikus, közép-kelet európai figurák groteszk sorsát helyezte a dalok fókuszába. A rendszer abszurditását pedig jól mutatja, hogy sokszor még a KISZ-titkárok is tapsoltak a koncerteken, hiszen nem ritkán ők is szűkös pesti albérletekben nyomorogtak, így nagyon pontosan tudtak a Bereményi által teremtett karakterekkel azonosulni.

Kádár: apa, vagy ellenség?
Többek között attól függ, hogy punk, vagy skinhead oldalról nézzük. Lesarkítva erről szólt dr. Tóth Eszter Zsófia "A Kádár-korszak ábrázolása a kortárs zenében" előadása. Kádár János emlékezetét nagy általánosságban is két dolog határozza meg: egy 1956 szelleméhez kötődő, úgynevezett kárvallotti nézőpont, mely szerint Kádár a megtorló, a diktátor. A másik pedig a kissé nosztalgikus "Kádár apánk" szemlélet. Vagyis az Öreg, aki biztonságot, munkahelyet, autót, lakást "adott". A punk és a skinhead zenék szövegeiben pontosan nyomon követhető ez a kettősség. A baloldali kötődésű punk-mozgalom inkább a "viszonylagos" jólétet jeleníti meg (persze a lázadó szemlélet miatt a rendszer vagy annak intézményeinek kifigurázása itt is megjelenik), a szélsőjobboldali bőrfejűek viszont egyértelműen a gyilkos kommunista diktátort látják benne. Ezenkívül náluk már erős Horthy-nosztalgia, és a revizionizmus is megjelenik.

A hazai underground lehetséges jobb- és baloldali tematikáját boncolgatta előadásában Pánczél-Hegedüs János is (nem rokonom a fickó). Abból az izgalmas megállapításból kiindulva, hogy míg a nyolcvanas években a magyar underground zenei kísérletek több mint egy évtizeden keresztül politikai és kultúrpolitikai ellenszélben működtek, a rendszerváltozás után a jobboldali zenei mozgalmaknak volt inkább lehetősége megalapozni egy mainstream áttörést. Ugyanakkor több külföldön is elismert csapat maradt (szorult) a 1989/90 után is az undergroundban. Hogy ez miért alakult így, nyilván több tényező - például aktuálpolitikai események, a bal-jobb szekértáborok erősödése, szponzorációk stb. - is befolyásolta. Szóval előfordulhat, hogy egy-egy zenei műfaj a nyolcvanas években még botrányosnak számított, a kilencvenes-kétezres években megszelídült, felmagasztalódott, sőt egyes tagjai még állami kitüntetést is kaptak. Vagyis van út az undergrounból a mainstreambe.

A konferencián szó esett még többek között Hobo Vadászat című albumáról, mint a kádári rendszerkritika sajátos formájáról (itt dr. Kőszeghy Miklós nem tudományos, hanem szubjektív, esszé jellegű, nagyon vicces előadást hallgathatták meg az érdeklődők), valamint a hazai rockoperák non plus ultrájáról, az István a királyról is. Dr. Pintér Károly előadásban részint a Bródy János szövegeiben rejlő "kettős beszéd" sikereiről szólt. Emiatt ma is népszerű a darab, hiszen akár kortárs asszociációkat is kelthet. Másrészt az István-Koppány szimbolikát elemezte, illetve az ebben sejthető Kádár (külső hatalomnak való megfelelés, rendpártiság) és Nagy Imre (lázadás, szabadságért küzdés, elbukás) párhuzamot.

Hiányérzetem pedig amiatt volt, mert bár rengeteg hazai és külföldi zenei stílust és populáris zenei művet felsorakoztatott a konferencia, a nyolcvanas évek néhány nagyon is jellemző áramlata (new wave, dark, alterock és más undergorund műfajok) és zenekara (Spions, URH, Neurotic, Kontroll Csoport, Európa Kiadó) kimaradt, vagy csak említés szintjén szerepelt. Az érthető, hogy egy ilyen előadás-sorozatba lehetetlen mindent belesűríteni, de így meg nagyon fontos - és más művészeti ágakhoz is sok szállal kötődő - korabeli (vagy ma is aktív) együttesek tevékenységének elemzésével maradt adós a rendezvény.

Ezért is gondoltam arra, hogy ellátogatok a Kiscelli Múzeum már említett - a Fekete Lyuk nevű, legendás szórakozóhelyet bemutató - tárlatára. Hátha itt többet megtudok a hiányolt műfajok és jelenségek társadalmi, politikai és kulturális életben betöltött szerepéről. Az a helyzet, hogy nem tudtam meg! Valahogy ez az elemző-szál kimaradt a kiállításból, és inkább a nosztalgia dominál. Ez még nem volna baj, ha mondjuk a néhai "Műintézmény" egykori helyszínén, a budapesti Vörösmarty Művházban rendeztek volna be egy kamarakiállítást; fotókból és más relikviákból. De egy múzeumi környezetben azért több értékelést vár el az ember.
Aki esetleg nincs képben Lyuk ügyben: a klub a 80-as évek végének, 90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb underground szórakozóhelye volt. Számos zenekar életében és későbbi karrierjében jelentett fontos állomást. És tényleg magába sűrített mindent - mint az univerzumbéli névadója - hiszen a rockzene nagyon szélesen vett műfaján belül mindenféle stílust és szubkultúrát magába szippantott. Punk, alternatív zenék, metal-irányzatok és a többi. Rengeteg olyan tűrt és tiltott együttes kapott itt fellépési lehetőséget, akik máshol sehol. Sok ma is létező zenekar pedig szintén a klubnak köszönhette kezdeti sikerét, ismertségét. Néhányan ma is aktív szereplői a hazai rockéletnek (Tankcsapda, Kispál és a Borz, Pál Utcai Fiúk, Sex Action).

A kiállítás egy vécéből indul, utalva egyrészt arra, hogy mennyire gusztustalan volt a klub mellékhelyisége (emlékeim szerint az összes ehhez hasonló szórakozóhelyé az volt), de ennél is fontosabbak a falakra írt üzenetek. Melyek anno nemcsak a szerelemi viszonyok- és aktusok helyzetjelentései voltak, hanem komoly politikai üzeneteket is hordoztak. A tárlaton persze - eleget téve az interaktivitás követelményeinek - mi magunk is otthagyhatjuk jeleinket a csempéken. Jó kezdés- gondolhatnánk, de innen sajnos eléggé káoszossá válik a tárlat. Már az sem világos, hogy jobbra vagy balra kell-e a budiból fordulni. De bármelyiket is válasszuk, tulajdonképpen labirintusszerűen bolyongunk a Kiscelli Múzeum alagsorának kiállítóterében. És rendre régi fotográfiákkal, de főleg képernyőkkel és fülhallgatókkal ellátott termekbe jutunk.

A tárlat mondanivalója ugyanis abban a tucatnyi interjúban rejlik, ami a Lyukhoz egykor kötődő szereplőkkel (zenészek, szervezők, törzsvendégek) készült. Ennyi ideje és energiája viszont nincs a látogatónak. Ehhez legalább 3-4 órát el kéne töltenie a múzeumban. Persze vannak azért pozitívumok: a fotóanyag magáért beszél, mint ahogyan a szubkultúrákra jellemző öltözékek bemutatása is. Az is örömteli, hogy külön foglalkoznak - a sajnos már elhunyt - Király Tamás divattervező munkásságával, aki a nyolcvanas évek végén épp a Lyukban mutatta be a magyar közönségnek a berlini, kissé futurisztikus kollekcióját. Szintén jó, hogy a klubhoz kötődő egyéb társművészetek (film, képzőművészet, színház) is terítékre kerülnek. Hogy mondjak valami Zalaegerszeghez köthetőt is: 1990 tavaszától itt lelt állandó otthonra Ruszt József zalaegerszegi színházalapító, rendező későbbi társulata, a Független Színpad!

Ugyanakkor az egyes interjúkba belehallgatva újra rájövünk: A pokol tornáca - Underground Budapest '88-'94 kiállítás egy óriási nosztalgia. A sztorikból persze kiderül ez meg az, a korabeli évekkel, illetve a klub működésével, hatalomhoz fűződő viszonyával kapcsolatban. De nincs igazán rendezőelv; nincs tudományos értékkel bíró elemzés, értékelés, vagy összegzés. Az is elég fura, hogy az interjúk szereplőinek nevét és a Lyuk életében betöltött szerepét nem írták ki külön a tévé-készülékek mellé. (Persze az interjú elején feltűnnek, de ha a folyamatosan pergő filmeket pont a közepénél kapjuk el, és egy kevéssé ismert arcról van szó, akkor gőzünk sincs, hogy ki beszél.) Így a tárlat, vagyis a megszólaló szereplők kissé "belterjessé" teszik a prezentációt. (Aki nem volt aktív részese anno a Lyuknak, most se lesz/lehet az...)

Hacsak nem az volt cél, hogy bolyongjunk a "klubban", csapódjunk mámorosan egyik meghatározó figurától, vagy "nóném" koncertre járó arctól a másikig. Viszont ehhez valami gyorsítót kéne a bejáratnál osztogatni.