Pompa a kopárság mögött - Marrakech a terrakotta város


A Marokkó név először csak a pálcikajáték miatt volt ismerős, Marrakech, meg a Quimby együttes "Sehol se talállak" című dala miatt. Persze az ember ifjú korában rálesett azért olykor a világtérképre - mert ezekben az időkben még nem volt Google Maps, meg GPS -, és akkor meg is állapította szépen, hogy hát Afrika, az bazi messze van. Oda földi halandó a távoli Közép-Kelet Európából csak nagyon ritkán jut el. Aztán jöttek mindenféle tematikus Tv-csatornák, ahol csodás marokkói épületeket és ínycsiklandó, fűszeres ételeket mutogattak. Az eget meg elárasztották a légitársaságok olcsó, fapados járatai. Így a korábban elérhetetlennek minősített desztinációk száma fokozatosan csökkent (és csökken ma is). Szóval, lássuk azt a Marrakech-t...!

Szőnyegek és más portékák a kézművesek utcájában (ami nem egyenlő a bazárral).


#1 A tam-tamtól a müezzin hangjáig

Ha a müezzin megszólal, nem ütik tovább a tam-tam-ot. Nem vicc, tényleg koncert volt az ablakunk alatt az első marrakech-i éjszakán. Épp valami berber ünnepnapon érkeztünk. Először az utcabéli gyerekek doboltak önfeledten, aztán jött a felnőtt csapat; már nemcsak dobokkal, hanem mindenféle csörgőkkel és más ősi zajkeltő eszközökkel. Eleinte még izgalmas és szórakoztató volt ez a kissé beazonosíthatatlan muzsika (mintha arab meg törzsi zenék keveréke lett volna). Arra gondoltam, hogy milyen hasznos dolog, hogy félig a Sziget Fesztiválon nőttem fel, és volt szerencsém techno-busz szomszédságában is, meg a krisnások mellett is sátrat verni (akik aztán egész nap és éjjel nyomták a "Hare Krishnát"). Ilyen tapasztalatok után simán elalszom bármilyen hangzavarban. Hajnali 4 óra után viszont már inkább azt éreztem, hogy mégiscsak jobb lenne a repülés-parától megfáradt idegeimet kicsit megpihentetni. Szóval nem bánnám, ha csend lenne. De a hajnali imára hívó dallamig még volt egy kis idő... (Mit csinál a munkamániás firkász, ha nem tud aludni? Felveszi a telefon diktafonjára a tam-tamolást.)

Ima idején lelassul a város.

Az iszlám szokásoknak megfelelően minden nap ötször szólal meg a müezzin Marrakech szűk utcáin, tágas terein. Ilyenkor az árusoktól, motorosoktól, turistáktól zsongó város érezhetően lelassul néhány percre. Minden halkabb lesz. Spiritualitás, csodálat, tisztelet, alázat és meghatódottság érzése járja át még a más kultúrkörből érkező utazót is. A legtöbb férfi valamelyik közeli mecsetbe siet imádkozni, aki pedig épp dolgozik, az is megáll kicsit. A kávézókban lehalkítják a zenét, a járművek lassabban haladnak a sikátorokban, az árusok nem akarják a potenciális vevőket az üzleteikbe csábítgatni. Mintha egy lassított felvételt néznénk. Aztán a hangszóró elnémulása után - mintha defibrillátorral újraélesztenék - ismét pulzálni kezd a vörös város. Lüktet, örvénylik, zsezseg egészen a következő imádságig. De nem ideges. Itt szinte minden arc nyugodt. Ez az a hely, ahol a férfiak szépen, kisimult arccal tudnak megöregedni. Még a kevésbé tehetősek is szemében is van valami derű. Pedig szegényekből van bőven. (Lehet, hogy a "semmi alkohol, csak menta tea" projekt nem is olyan rossz dolog.)

Az emberek általában nem szeretik, ha fotózzák őket.

Az emberek itt többnyire nem szeretik, ha fotózzák őket, ezért csak óvatosan, mintegy mellékesen - hol elfordulva, hol elsuhanva, hol takarásban - kerültek rá a képeim zömére. (Ez a fajta megközelítés amúgy sem áll távol tőlem.) Azért nem engedik magukat csak úgy lefényképezni, mert hitük szerint csak Istennek van joga emberi és állati testek megformálására, ezért ezek ábrázolása is tilos. Emiatt Marokkóban nem nagyon van európai értelemben vett szobrászati és festészeti hagyomány. Épületeiket és tárgyaikat főleg geometriai és növényi mintákkal díszítik. Építészetük és iparművészetük szépsége viszont épp ebben a különlegességben rejlik. Persze azért itt is változnak a dolgok. Van fotókiállítás művészi portrékkal (ráadásul a 20. század elejéről), és immár nemcsak az égbe szökkenő, terrakotta mecsetek és díszes fal-és padlóburkolatok, szökőkutak látványában gyönyörködhetünk. Elénk került egy 21. századi szoborpark is...


#2 Színorgia. A szagokat meg megszokjuk

Az óváros (medina) nagyjából olyan, mint egy kopott, koszos ruhát viselő figura, aki csillogó ékszereket hord a szebb napokat látott gúnyája alatt. A reklámfotókon minden marrakech-i látnivaló fényes és hívogató, és ez a valóságban is így van. Az már egy másik kérdés, hogy a sok szépségig milyen környezeten keresztül vezet az út. Ne legyenek illúzióink: az óváros kissé büdös! Ételek és fűszerek szaga keveredik emberi- és állati vizelet, nyers hús, vagy épp friss pékáru illatával; plussz a benzingőz. Az épületek lelakottak, sokszor van gettó-fílingje az embernek. De sosem tudhatjuk, hogy mit rejtenek a kapuk, lépcsőházak. Bárhol feltűnhet egy színpompás udvar, díszes szökőkúttal, vagy egy enteriőr, a jellegzetes mór építészet és belsőépítészet hagyományait követő csempékkel, padlókkal. Mindez - az egykori francia fennhatóság emlékei miatt - ötvöződik némi szecessziós, art deco-s jegyekkel is. A megfáradt homlokzatok éppúgy rejthetnek egy-egy értékes múzeumot, mint riad-ot (apartman, szálláshely), vagy  hammám-ot (törökfürdő).

A kék az egyik  meghatározó szín Marokkóban. Jól passzol a terrakottához.

Az Európában érvényes urbanizációs folyamatok itt máshogy működnek. Bizonytalanok a zónák; a "szlömösödés" és a "turistanegyed" fogalmak nem ellentétei egymásnak. Viszont ha csodapalotát (Bahia-palota), csodakertet (Jardin Majorelle), fenséges szultáni sírhelyet, vagy középkori hangulatot árasztó óriási piacot/városi főteret (Jemaa el-Fnaa) akarunk látni, utazzunk Marakech-be. És akkor is, ha a világ talán legkékebb zsinagógájában szeretnénk időzni egy picit. Színorgia az egész óváros. Főleg a belső terek. Az épületek homlokzatára azonban egységesen a terrakotta került (a medinán belül, és az új városrészben is). Praktikus oka van annak, hogy a sivatagi homok színével festik a házfalakat: ez nem veri vissza annyira a napfényt, hogy az zavarja a szemet. A színek arra is jók, hogy beléjük veszve gyorsan megszokjuk a szagokat.
Ha Marrakech-be mész, az európaiságodat hagyd a reptéren. Lazulj el, de figyelj mindenre. Engedd el az itthoni protokollt és szabályokat (úgyse nagyon tudod használni.) Ne akadj fenn olyan apróságokon, hogy például nem jutsz be egy múzeumba délelőtt 10 órakor (ami elvileg 9-től nyitva van), mert az "input-output menedzser" még alszik; és ezt az ablakból kihajolva, nevetve közli a szomszéd kereskedő. Te is röhögni fogsz rajta, még öt sikátorral odébb is. (Sőt, eljátszol a gondolattal, hogy mi lenne, ha itthon is ilyen lazán mennének a dolgok...)

A fenséges Bahia palota egyik legszebb belső udvara.

Aztán kiderül, hogy az európaiság, sőt a magyarság mégis szembejön (nem lehet azt csak úgy a reptéren hagyni, kérem szépen). Mindvégig éreztem, hogy el kell mennem a fotós múzeumba, ahol 20. század elején készült, marrakech-ről, Marokkóról szóló fotográfiákat mutatnak be. Meg egy dokumentumfilmet is az egyik sarokban, ami (ez hogy lehet!!!!) magyar nyelvű, és épp a Radnóti-házaspár fotója virított rajta (hogy kerülnek ide???). A magyar származású Müller Miklós fotóművészről szólt a film, aki a zsidóüldözések miatt előbb Párizsba, majd Észak-Afrikába, onnan pedig Spanyolországba vándorolt. Rengeteg fotót készített a marokkói emberekről az 1930-as, '40-es évek fordulóján (ezek ki is voltak állítva). Előtte meg például Radnótiékról is, mert jó barátságban voltak. Kultúrák találkozása a zegzugos marrakech-i óvárosban....
Ilyen meglepetések után különösen figyelni kell, hogy az embert a múzeumból kilépve el ne üsse egy motoros, vagy hogy le ne prüszkölje egy szamár.

#3 Argánolaj biznisz és "rooftop" nyugalom

Négyen meredtünk idiótán a turistakönyvből kihajtható térkép fölé a Koutoubia-mecset előtti téren. A GPS a szűk utcácskák hálózata miatt gyakran nem ura önmagának. Ilyenkor az ember rekordgyorsasággal képes visszatérni a korabeli eszközhasználathoz. Aztán odalépett hozzánk Mustapha, aki tudott angolul. Lelkesen magyarázta is, hogy mi merre van, és hogy hol találunk igazi marokkói kézműves termékeket, merthogy a főtér körüli bazárban (souk) bizony ócska kínait árulnak. Már majdnem csengettünk neki néhány dirhamot a kedves útbaigazításért (itt ez a szokás), de közölte, hogy ő hivatásos tourist guide; nem fogad el aprót. Önmaga hitelesítésére meg is lengette a nyakba akasztós névtábláját. Azt is mondta, hogy szívesen elvezet minket az autentikus helyekre, ahol az igazi portékákat árulják. Ugyan nem shoppingolni indultunk, de hát, legyen! (Úgysem lehetett lerázni. Amúgy meg elég szimpi srác volt.)

Kopár tetők, légkondik, antennák.

Kanyarogtunk majd' negyed órán keresztül: sikátorokon, alagútszerű utcácskákon, alacsony boltívű átjárókon, kopott kis tereken át. Öregemberek jöttek megpakolt szamarakkal (épp csak elfértünk egymás mellet). Eszegető, fejkendős nők elől fordítottuk el tekintetünket ócska kifőzdék előtt (nem szeretik, ha nézik őket). Férfiakat láttunk teázni, belső udvarok sarkában ücsörögve (szegénynek tűntek és vidámnak).
Már kezdtem aggódni, hogy végleg lemegyünk a térképről, és megint azt éreztem, mint a megérkezésünk estéjén: a Panoráma közel-keleti tudósítását nézem, mindjárt bejelentkezik Chrudinák Alajos. (Meg is kellett gugliznom, hogy még él-e. És igen!) Végül egyre több lett a színes szőnyeg, kelme és kerámia körülöttünk. Aztán az alkalmi idegenvezetőnk beterelt minket egy gyönyörűen berendezett és díszített "patikába". Argánolaj! Ez volt a sétánk végcélja. Szagolhatjuk, kipróbálhatjuk, megvehetjük. Bőrbarát. Original. A "Doktornő" majd mindent elmagyaráz. Mustapha meg nyilván kap egy kis jattot, mert vevőket vitt a boltba. Végül nem vettünk semmit, sorry! Pedig mentateát is kaptunk az előadáshoz. Viszont most már tudjuk, hogy az argánolaj legalább annyi mindenre jó, mint itthon a körömvirágkrém. Sőt, még a hajunkra is kenhetjük, ha az netán száraz lenne.

A csoda patika! :)

Nem volt könnyű visszatalálni a kiindulási pontunkra ebből a kézműves- és kereskedő utcából. Pláne, mert a főtér és a Mustapha által (amúgy jogosan) leszólt bazár, egy örvény középpontja Marrakechben. Olyan a város szerkezete, hogy arra szippantja a sétálót, ha akarja ha nem. Visz az áramlás. Közben meg folyamatosan ugrálni kell a száguldozó motorosok, biciklisek és cammogó, prüszkölő szamarak elől, akik a szűkös helyeken felváltva kerülgetik a vásárlók tömegeit, az árusokat, na meg egymást. Furcsa ez, de ebben a gigantikus és zajos örvényben lelassul az idő. Az agy átvált az európai "Húú, már ennyi az idő!"-ről az afrikai "Jé, még csak ennyi idő van"? állapotra. (Oké, Marokkóban egy órával kevesebb van, de ehhez képest is, kicsit minden lassabb).

Klasszik motorszerelő műhely.

Pedig érdemes kiszabadulni az örvény fogságából, mert a mellékutcácskákban igazi ínyencségeket látni. Például sufnikba, garázsokba rejtett kisipart, kiskereskedést. Motort szerelnek, biciklit javítanak, különféle rissz-rossz alkatrészeket árulnak, vagy tanszert. Gyakorlatilag bármit, ami potenciálisan eladható/megvásárolható. Olyan eszement dolgokat, amiket egy európai városlakó már nem is tud elképzelni, mert ez a fajta "műhelyélet" és kiskereskedelem teljesen eltűnt a hétköznapokból. És mindezt 2-3 négyzetméteres vackokban. A legviccesebb talán az sufni volt, ahol minden nap láttunk egy fickót heverészni és dohányozni egy rozoga kanapén. A francia nyelvű "cégfelirat" szerint ő ilyenkor épp ingatlanközvetítéssel foglalatoskodott...
Az örvényből úgy is kiszakíthatjuk magunkat, hogy meglátogatunk egy szimpatikus kávézót/éttermet, és kiülünk annak árnyas tetőteraszára. Ilyen rooftop helyisége minden vendéglátó- és szálláshelynek van, sőt a magánlakásoknak is. Nyilván az éghajlati adottságok miatt. Ez ám a nyugalmas "magasélet"! Akár hosszabban is elidőzhetünk egy finom menta tea (ami marokkói tea, és berber whisky néven is fut), vagy más helyi specialitás társaságában (a kajákkal azért csak óvatosan, és azt is csak jól átsütve). A tetőkről elképesztő perspektívában tárul elénk a város: mecseteket, kopár háztetőket, légkondik százait, valamint a lent nyüzsgő marrakech-i forgatagot bámulhatja a vendég. Hol kígyóbűvölők, hol zsonglőrök tűnnek fel a turistacsalogató "show-műsor" részeként.
Közben arról beszélgetünk, hogy lehet, hogy minden, ami a régi városfalon belül van csak színjáték, afféle eladható imitálása a száz évvel ezelőtti létezésnek, amikor még a sivatagból érkező karavánok hordták a piacra a portékát.

Jellegzetes forgalmi dugó a bazárban. Elöl egy szamár lassította be a közlekedést.

Nyilván ez így sarkított kissé, mert a medina a színpadiasság (hagyományőrzés) mellett nagyon is alkalmazkodott a mai korszellemhez. Rengeteg újhullámos kávéház, étterem, szálláshely várja a turistákat, a "talpas" vécék helyett a legtöbb helyen angol vécét találni, és a múzeumok többsége is felveheti a versenyt európai kollégáival. (Bár a feliratozást nem tolják túl.)
A falon kívül pedig egy dübörgő, modern, észak-afrikai nagyvárost találunk. Sok diákkal, autóval, elvétve szamárral. A pici üzletek és műhelyek "buhera-világa" mellett itt is elterjedtek a plázák és a fast fashion-ök (bár korlátozottabban). És igen, itt már vannak emberalakot ábrázoló, egészen friss (2016-os) köztéri szobrok, sőt szoborpark is, egy új lakónegyed melletti oázisban.
Közben legyőzzük magunkban azt a furcsa érzést, hogy rajtunk kívül itt nem nagyon sétál fehér ember. (Cseppet sem bánom, hogy ezt megtapasztalhattam.) A jelenlétünk azonban szemlátomást nem érdekelt senkit. Csupa kedves és segítőkész helyivel találkoztunk. Amúgy is nagyon figyelnek a beutazókra. Alapból sok a rendőr és katona az utcákon. Marokkó bevételének túlnyomó többsége az idegenforgalomból származik, senkinek nem lenne jó, ha valami atrocitás történne (akárki hibájából is).
Mustapha az újvárosba minden bizonnyal nem küldi ki a turistákat, pedig Marrakech igazi átéléshez a falon belüli és falon túli világot is érdemes meglesni. A két zóna között persze nincs éles határ, nagyon is átjárható az ó-és újváros. Például hatalmas, díszes kapukon keresztül vezet út. Ezek tetején pedig már ott ültek az első gólyák, akik Európából épp a "vörös városba" repülnek telelni.

+1. A nagy kaja-kérdés. Avagy nem akartam, de mégis ettem helyi street food-ot

Alapvető, hogy egy-egy utazás nálam mindig gasztro-túra is. Nem vagyok az a konzerv-cipelő típus, és a szállodák "kontinentál" menüire sem vagyok rákattanva (nem is szoktunk amúgy hotelekben megszállni). Szóval egyrészt nagyon, de nagyon szerettem volna enni valami igazi marokkói specialitást, másrészt meg kicsit azért aggódtam az ottani higiénés viszonyok miatt. Pláne, hogy szinte minden Marrakech-el foglalkozó írás nyomatékosan felhívta az utazók figyelmét arra, hogy az ottani vizet felejtsük el! Tulajdonképpen az a legjobb, ha zuhanyzásnál is csak nyaktól lefelé használjuk; arc-és fogmosás csak ásványvízzel! Ez még rendben is lenne, de hát akkor is: vízzel főznek, mosogatnak és a többi. (Oké, az már forralva van, meg tisztítószerrel kenegetve, de ki tudja.) Arról nem is beszélve, hogy az egész bakteriális közeg teljesen más mint Európában, sőt az élelmiszer-tárolási szokásaik is eltérnek attól, amit itthon ÁNTSZ_által_jóváhagyottnak tekintünk. Szóval nem árt az óvatosság, mert könnyen "meglepetés" érheti az embert. A jelszavaim a következők voltak: utcai kaját nem eszem; csak jól kinéző, tiszta étterembe megyek; jól átsült, vagy lassú tűzön, hosszan főtt ételeket választok. Minden ami nyers (saláta, gyümölcs, friss tejből készült akármicsoda) kilőve! Biztosra mentem: szépen felírtam azoknak a specialitásoknak a nevét, amiket a fenti kritériumok alapján esetleg megehetek.

Tagine; tetején krumplipüré és harissa.

Tagine (tadzsin) ez volt az egyik, és tökéletes választás volt. 100 százalékban hagyományos, marokkói étel. Egy jellegzetes cserépedényben (ezt hívják tulajdonképpen tagine-nak) főzik/párolják, nagyon sokáig. Bárányhús, felette cukkini, répa, padlizsán, krumpli (vagy más zöldségek). Illatos volt, de nem tolakodóan fűszeres, és a tetejére kanalazott harissa szósztól (szárított csilipaprikából készült krém) kellemesen csípős. A fűszerezések miatt nem aggódtam egy percig sem, tudtam, hogy ízleni fog. Itthon is rendszeresen készítek közel-keleti jellegű ételeket. Így nagy meglepetést nem vártam az ízek terén, inkább letisztultságot. (Hogy milyen alapanyaghoz milyen fűszert, és milyen arányban adnak.) A helyi szokások és tapasztalatok esszenciáját.  A tagine épp ilyen volt.

Ez a nagymama teasütije. Nagyjából olyan, mint nálunk a linzer, a püspökkenyér, vagy a diós kifli. Kicsit száraz ugyan, de mindig van benne valami kis fűszer is (római kömény, rózsavíz, koriander). Menta tea ideális kísérője.

Street food-ot pedig azért ettem, mert nem tudtam, hogy azt eszem. (Illetve csak az utazás végén tudatosult bennem.) A szállásunkra minden nap megérkezett a kedves házvezetőnő, Enza, aki reggelit készített nekünk. Kávé, narancslé, friss bagett, vaj, lekvár és... az elmaradhatatlan marrakech-i palacsinta. Ebből két változat is van: az egyik inkább tortilla lapra hasonlít (vékony, kicsit olajos), a másik amerikai palacsinta jellegű (csak sárgább és szivacsos állagú). Utóbbi abszolút nem ízlett, nagyon fura és erős tojásíze volt. Viszont a tortilla-szerűség nagyon bejött. Lekvárral tökéletes reggeli egy hosszú, gyalogolós nap kezdetén. Én kis naiv: szentül hittem, hogy ezt a finomságot Enza süti nekünk lent a konyhában. (Hiszen miután megjött, érződött némi olajszag.) A sütés nyomait viszont nem láttuk. Kis csapatunk egyik tagja aztán kifigyelte, hogy ezt a kaját bizony úgy hozza magával. Frissen, melegen. Ami csak egyet jelenthetett: az utca elején vette annál a néninél, akinek a pultja előtt minden nap többször is elhaladtunk, és mindig megállapítottam, hogy itt aztán tuti nem ennék! Kedves barátaim azzal vigasztaltak, hogy ez már jól átsült, forró vaslapon. Meg különben is, van Metaxám, öblögessek...

Több fotó:

#1

A kopogtatók itt még nem mentek ki a divatból. És a hátizsák is menő.

A titkos átjárókban is mindig szembejön egy szamár, meg egy cuki berber bácsi.

Kék és még kékebb...

Jellegzetes utcakép: kopott fal, díszes ajtó és motoros.

Lányok a kertben.

Gyönyörű ajtókat cipelt ez a fickó; a képen ugyan nem látszik, de a derekára kötött szíjjal húzta az árut.

Pletykapad a mecset oldalában.

A Koutoubia mecset minaretje, a pálmák között.


#2

Mór hatás: díszes ablakkeretek.

A kopár házfalak általában pompás belső tereket rejtenek. Gondolom a Dia Riad (apartman) is fenséges.

Ez az egyik legszebb kapu, amit életemben láttam! :)

Átjáró a városrészek között.

Na jó, nemcsak motorok, hanem bringák is vannak.

Változatos a padlódíszítésre.


Esti fényben.

A fotómúzeum belső udvara, az elmaradhatatlan szökőkúttal.

Marrakech Múzeum; vagyis Mehdi Mnebhi néhai védelmi miniszter palotája (a 19-20. század fordulóján tevékenykedett a szultán szolgálatában). Ez a terem a nappali volt, csak szólok :)

Ugyanaz, csak más szögből.

Jardin Majorelle, az egyik legnépszerűbb kert.

Királyi sírhelyek.

Díszkút a Bahia palotában.

A Bahia palota udvara; padló perspektívából.

A legkékebb zsidó múzeum.

Izraelita temető a régi zsidónegyed melletti "sivatagban". (Ez volt a legkülönösebb, legbizarrabb hely, ahol voltunk.) 


#3

Fűszerek, kelmék, színek...

Olajbogyó-hegyek.

Késő esti forgatag a bazárban.

Szárított akármicsodák. De a színek jók!

Mondanám, hogy "buhera-szocializmus" és garázsélet, de itt királyság van!

Djemaa el-Fna, vagyis a főtér. Ez egy délelőtti kép, azért üres. Az árusok és mutatványosok ilyenkor még pihennek. Szerencsére nem tett senki egyikünk vállára sem majmot, hogy aztán jó pénzért levegye :)

S.T.O.P.

Pont arra kellett menni.

A Panoráma, közel-keleti tudósítása... :)

Minaret és modern lámpatest.

Az újvárosban már vannak emberábrázolások.

Utca(tükör)kép, Mercivel.

Zseniálisan néz ki a marrakech-i reptér!

Nézz az ég felé! Reptér-épület belülről. (Itt már nagyon paráztam....)








Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A KÉPben: a Csipkeházak - Avagy falfirkák a Csipke alatt

Fűszeres gyógyital az asszonynép kedvére - Ürmösbor Szegedy Róza-módra

Bunkertúra a Csepel Művekben - Légoltalmi kiképzés, szimulációval