Könyvek, hangulatok és Lakoma az Otthon-Vidéken

Néhány napja azon viccelődtem, hogy ha ez a vírushelyzet még sokáig fennáll, átnevezem a KulTour-Vidéket Otthon-Vidékre. Életemben nem ültem ennyit itthon, mint mostanság, soha nem voltam ilyen szófogadó/szabálykövető jókislány mint idén és a megyehatárt sem hagytam el ilyen kevésszer mint 2020-ban.

Nyavalyoghatnék egy sort, hogy mennyire hiányoznak a külföldi utazások, a fesztiválok, a koncertek és a spontán kiruccanások, összekötve valami kultúrprogrammal. Na, meg az is, hogy egyszerűen csak felrakjam magam egy buszra/vonatra és elugorjak néhány aktuális kiállítás kedvéért Budapestre, vagy valamelyik közeli városba. Hogy aztán mindezekről írjak valamiféle élménybeszámolót, képekkel gazdagon illusztrálva. (Még szerencsére, hogy legalább erdőt járni és túrázni lehet.)

A siránkozástól viszont nem lesz jobb a helyzet, meg amúgy is fő az egészség, szóval egyelőre az "Otthon-Vidékből" kell kihozni a maximumot. Kár hogy alapvetően a minimalizmus híve vagyok (haha); legalábbis dizájn terén. De ez a helyzet az ünnepekkel kapcsolatban is; szeretem megúszósra venni a dolgokat. Például a karácsonynak nevezett tömeghisztériában, licit- és megfelelési versenyben (kinek van nagyobb fája, több ajándéka, többféle süteménye és zsíros fogása) már elég régóta nem veszek részt. Csak annyit teszek és (v)eszek, amennyihez épp kedvem van. A szilveszterrel sem állok jobban. Nem igazán kötnek le az év végi muszáj-ivászatok. Oka lehet ennek az is, hogy nekem az új év tavasszal, vagyis a természet megújulásakor kezdődik, így nem igazán érzem december-január fordulóján bárminek is a végét, vagy a kezdetét.

A vírushelyzet egyik pozitívuma ezért mindenképpen az, hogy az ünnepi "megúszásaimat" sikerült maximális szintre emelnem (és még hivatkozni is volt mire :) ). Persze azért azt sajnálom, hogy néhány ilyenkor szokásos baráti összejövetel elmaradt.

Az idei furcsa esztendő ugyanakkor kiváló alkalom arra, hogy amiket szeretek a télben és a decemberi időszakban, azokat mind begyűjtsem magam köré. Színek (piros és ezüst), illatok (fahéj, gyömbér, vanília), ízek (keleti fűszerezésű ételek, forralt bor, teák és minden ami diós, csokis, gesztenyés, sütőtökös, narancsos), fények (gyertya és egyéb hangulatvilágítások). Ha pedig már ilyen sokat kell itthon ülni, akkor legalább hosszan élvezhetem is mindezeket. Az ünnep ezért leginkább ezeknek a téli "túlélő csomagoknak" az egyszerre_jelen_levését jelenti. 

Persze van más pozitív hozadéka is a járvány miatti korlátozásoknak: 2020-ban pont annyi időm volt olvasni, amennyit mindig is szerettem volna. Ezen a téren pedig egyáltalán nem vagyok minimalista. Viszont átlagos hétköznapokon jobbára csak a késő esti idősávban van rá lehetőségem. Most viszont bőven volt alkalom arra, hogy elmélyüljek a kortárs irodalomban éppúgy, mint a különféle társadalomelméleti könyvekben, életútinterjúkban vagy néhány szakmai kiadványban, tanulmányban (akár az internetről letöltve). Szerencsére egy-egy érdekes olvasmány segítségével néhány perc alatt teljesen ki tudok szakadni a jelenből, így válsághelyzetekben is van hová menekülni, sőt utazni. Ha máshogy nem, hát képzeletben. Amire most óriási szükség is van, hiszen az itthon maradás hosszú távon azért annyira nem ihletet adó állapot. Elhülyülés és letargia ellen még mindig az a leghasznosabb, ha sokféle témában olvasunk, és változatos szellemi kirándulásokat teszünk.

Ez a más vidékre menekülés azonban néha túlságosan jól sikerül. Ezen a ponton el is követtem egy hibát (ha csak képletesen is). Leemeltem a polcról Váncsa István Lakoma című köteteit; némi borjúhúshoz keresve inspirációt. Ezek valójában (nem hagyományos értelemben vett) receptkönyvek, humoros és tanulságos kultúrtörténeti írásokkal, úti élményekkel fűszerezve. Az egyik kötet az itáliai konyha sokszínűségébe, a másik pedig a Közel-Kelet, Észak-Afrika, valamint Görögország konyhaművészetének csodájába avat be. Ezt a szemérmetlen gasztro-orgiát tanulmányozva (és képzeletben persze az említett tájakon, városokban és azok kisvendéglőiben járva) némileg elszomorodtam az itthon ülés tényén. Már csak azért is, mert szóba kerül Marokkó és Marrakech, ami tulajdonképpen a járvány előtti utolsó nagy utazásunk volt. Ezenkívül egy sor olyan helyszín is felbukkan a kötetekben, ahová mostanság szerettünk volna eljutni.

Normális esetben ilyen könyvek olvasása után a szálláshelyeket kezdi el böngészni az ember. Ez sajnos jelenleg (és szerintem még egy jó darabig) nem opció. Az Otthon-Vidék projekt keretében most csak annyit tehetek, hogy az efféle fölösleges energiáimmal felgyalogolok valamelyik városkörnyéki dombra. A sétából hazatérve aztán beugorhatok a sarki kebaboshoz; egy kis szimulált ízélményért...

B variáció: elkezdem megfőzni a Váncsa-könyv lakomáit. Mondjuk ahhoz kellene egy szép nagy cseréplábas és folyamatos bárányhús ellátmány, hogy csak a legfontosabbakat említsem.