Negatív felületek - Érintések és érintésmentességek párhuzamai

Ezek a folyamatos figyelmeztetések (és fegyelmezések), hogy "Ne nyúlj hozzá!", "Ne tapogasd össze!", "Alaposan moss kezet!", a Covid előtti világban többnyire a gyerekek felé irányultak. Az elmúlt közel egy évben viszont a felnőttek létezése is arról szól, hogy mihez és kihez nem szabad hozzányúlni, vagy közel menni. Ha mindez mégis megtörténik valamilyen hiba - például figyelmetlenség (vagy fegyelmezetlenség) - miatt akkor, haladéktalanul le kell fertőtleníteni magunkat és a tárgyainkat is.

A contactless (érintés nélküli) világ "megszületése" után nemcsak magamat kezdtem el vizsgálgatni, hogy hogyan viszonyulok a hétköznapi tárgyakhoz, hanem természetesen a környezetemet is. Mivel már az első hullám idején is eléggé korlátozott volt a kijárás és a másokkal való kapcsolattartás, így leginkább vásárlás és séta közben figyelgettem az embereket (persze nem empirikus módon), és a szokásosnál gyakrabban néztem meg, hogy a különféle komment-szekciók miről csevegnek (vagy hogyan anyázzák egymást) a téma kapcsán a közösségi médiában. Annál is inkább, mert a taktilis kommunikáció (vagyis az érintkezéses viselkedés) a kommunikáció elméletének és gyakorlatának is fontos része. Ha a tapintás és megfogás; tehát az érintés általi észlelés- és információszerzés korlátozott, az módosítja a tárgyak, és a személyek (vagy akár az önmagunk) felé irányuló viszonyainkat, illetve a kommunikációs szokásainkat is.

Főleg ha mindez félelemmel párosul, ami az első körben eléggé nyilvánvaló volt. Jól jelzi ezt az is, hogy a gumikesztyűk és fertőtlenítőszerek rekordgyorsasággal tűntek el az üzletek polcairól. A teljesen egyszerű, hétköznapi tárgyak mindeközben fenyegető felületekké váltak. Pedig azelőtt az érintésük inkább volt természetes és automatikus, semmint tudatosan átgondolt cselekedet. Az elmúlt hónapokban rengetegen szoktak rá például arra, hogy a kilincset könyökkel nyomják le, az ajtókat, kapukat lábbal nyitják ki, vagy netán fenékkel betolatnak rajta. Persze szabotőrök mindig vannak; még a legsúlyosabb vírushelyzetben is :) És egyelőre azt sem tudni, hogy ezek az új szokások később automatizmussá válnak-e, vagy inkább a visszarendeződés lesz jellemző. Netán ebből is, abból is egy kicsi.

Szóval azon túl, hogy az embereknek is illő, sőt szükséges távolságot tartaniuk egymástól, a kilincsek, kapcsolók, fogantyúk, terminálok és minden közösen (is) használható tárgy eleve gyanús lett. De ugyanez volt elmondható az árucikkekről, sőt még a zöldségekről és gyümölcsökről is. Az elidegenedés tehát villámgyorsan megtörtént. A kezdeti időkben megszámlálhatatlan mennyiségű kommentet olvastam arról, hogy ezután hogyan lehet biztonságosan almát, uborkát, narancsot, banánt tisztítani (azaz nemcsak megmosni, hanem lefertőtleníteni) és enni, vagy hogy betegek leszünk-e az Olaszországból érkezett salátáktól. A legtöbb hozzászólás inkább volt vicces (fárasztó? idegesítő?), mint tudományosan megalapozott. (Mondjuk ezt nem is vártam.)

Tiltás ide, korlátozás oda, egy dologról nem képes lemondani az emberek többsége (főleg az idősebb korosztály). A nyálazásról! Vagyis amikor a zacskókat úgy nyitják szét, hogy azt megnyálazzák (benyúlva kezükkel a maszk alá). Na, ezt még békeidőben is rosszul viselem, pláne ha a pékségben vagy a cukrászdában műveli az eladó. A másik ami a feltűnt, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint az aprópénz visszaadása mennyi diszkriminatív gesztust szülhet. A pénztáros ugyanis sokszor a vevő külleméhez (ápoltságához, jól-, vagy rosszul öltözöttségéhez) méri, hogy - egy kis finom érintéssel egybekötve - a kezébe adja-e visszajárót, vagy a magasból potyogtatja a markába az érméket, netán lecsapja a vasat a pultra. Közben értjük és átérezzük az ő félelmüket, bizalmatlanságukat is, hiszen több száz, vagy ezer emberrel "kontaktolnak" naponta.

Az időnként nagyon szórakoztató (népi) megfigyeléseken túl, azon is gondolkodtam, hogy képileg hogyan lehet megörökíteni (vagy tömöríteni, sűríteni) a fenti jelenségeket. A street fotózás helyett inkább egy "homemade" módszert választottam - bár nincs profi fotós műtermem. (Így mondhatjuk, hogy a KulTour-Vidéken belül ez megint egy Otthon-Vidék projekt.) Az már az elején nyilvánvaló volt, hogy a tárgyak szimpla lefotózása önmagában kevés lesz. Az meg túl direkt, ha csupán azt illusztrálom, hogy kesztyűs kézzel nyúlok az újkori félelmeink tárgyai felé. A helyzet bizarrságához kellett még valami; például hogy a tárgyak irreális színekben "pompázzanak". Az utóbbi szót azért tettem idézőjelbe, mert ezek a valóságtól elrugaszkodott árnyalatok néhány esetben inkább tűnnek gusztustalannak, semmint kívánatosnak, vagy szépnek.

Így született meg az itt látható Negatív felületek című sorozat. Ami egyrészt arra utal, hogy a fotók negatívja látható (és még ezen túlmenően is igazítottam picit a színeken), másrészt pedig kifejezi az egész helyzet "képtelennek tűnő valóságosságát" és negativitását. Ideértve a vírushelyzetből fakadó társadalmi és kommunikációs szituációk hol groteszk, hol drámai átalakulását. Ezen túlmenően az emberek és tárgyak között felépített falakra, a jogos, vagy inkább csak a félelem szülte védelmi vonalakra is utalhatnak a képek. Olyan légüres térben lévő tárgyak ezek, amiktől a kesztyű gumirétege választ el minket. Mégis erős a szándék, hogy kapcsolatban maradjunk velük. Azt is bevallom, hogy nálam a tojás volt előbb; vagyis az volt az első kép. Az ihletet pedig mi más adhatta volna, mint az elhíresült tavaszi "tojáshipózás"! Ebből is látszik, hogy a tojás, mint szimbólum minden körülmény között képes beteljesíteni küldetését. ("Kukori, Kotkoda, tojásból lesz a csoda!")

Most, a második hullám végén érdemes azt is megjegyezni, hogy a tárgyaktól való félelem az őszi/téli szezonban egyáltalán nem volt olyan mértékű, mint 2020 tavaszán. Közel sem lehetett annyi gumikesztyűs embert látni az utcákon, parkokban, üzletekben és akkora felvásárlási láz sem volt fertőtlenítőszerekből, mint az elején. A felületektől és a tapintástól való elidegenedés nem tűnik tehát tartósnak. Lássuk be: nem is lehet hosszú hónapokig minden mozdulatunkra ennyire koncentráltan odafigyelni. A hétköznapok rutinja előbb-utóbb túlnő a figyelmeztetéseken (önfegyelmezésen).

A legérdekesebb az, hogy helyzet még nyelvileg is ellentmondásos, hiszen miközben érintésmentességről beszélünk, nagymértékben felértékelődött azoknak az okoseszközöknek a használata, melyeket éppen az érintés révén tudunk működésbe hozni ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk a számunkra fontos - és most távoli - emberekkel. A <Contactless> és a <Touchscreen> így furcsamód kéz a kézben járnak ebben a valószerűtlennek tűnő, ám mégiscsak nagyon valóságos Covid-világban. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből a "viszonyból" :)

Ami a negatív képalkotást (fotózást) illeti: ez még biztos velem marad egy darabig. A korlátozások egyik pozitív hozadéka ugyanis az, hogy most több lehetőség (és motiváció) van kísérletezésekre és a témába vágó szakirodalmak tanulmányozására.