Október vége, 17 fok, napsütés. Az olaszok fáznak; 25 fokosra fűtik a szállodai szobákat, vastag kabátban, sálban és sapkában várják reggel a Velencébe induló hajót Punta Sabbioni kikötőjében. A több mint két hetes magyarországi esőzés és sötétség után tavaszi energiák kezdenek el áramlani az emberben a melegtől és a tengeri széltől. Muszáj a szabadtéri ülést választani a hajón; szemben a nappal, kabát nélkül. Bár annyira laza sosem leszek, mint az angolok és a norvégok, akik szandálban és trikóban teszik ugyanezt.
 |
| Látkép cölöpökkel |
Lehet, hogy rosszul vagyok összedrótozva, de Velencét közel sem tartom annyira romantikus városnak, mint amennyire azt évtizedek (vagy évszázadok) óta hirdetik a marketingkiadványok, és amik miatt többnyire mindenki annak is hiszi. Sőt, az "Adria királynője" kitüntető címmel is sokkal szívesebben megajándékoznék néhány horvátországi városkát. Számoljunk le a sztereotípiákkal, meg a giccses képsorokkal, ha Velencére gondolunk: hagyjuk a Szent Márk téri galambokat, az esti gondolázást a csatornákban és ne bámuljuk percekig a sóhajok hídját sem. Ezeknél sokkal érdekesebb helyeket is találni, ha nem direkt keressük.
 |
| A lelakottság harmóniája |
Velence szociológiai és földrajzi értelemben tulajdonképpen már régóta nem jó város; nem élhető, különösebben nem fejleszthető és a fenntarthatósággal is vannak problémák, hogy az aggasztó demográfiai mutatókat már ne is említsük. Amolyan múzeumvárosként, szállodavárosként, vagy a turizmusból élők egyik Mekkájaként is tekinthetnénk rá, ha... az ördög - vagy ez esetben inkább Velence vonzereje - nem a részletekben rejlene. A város szépsége, bája ezer apróságban mutatkozik meg: régi kapukon, díszes ablakpárkányokon, kopott házfalakon, vagy épp játékos árnyakban/tükröződésekben, vidám teraszokban.
 |
| Négy éve is ferde volt :) |
Többször kérdezték már tőlem, hogy miért fotózok olyan sokszor romlásnak indult, elhanyagolt épületeket? Valószínűleg azért, mert érdekel, hogy mivé válik mindaz, amit az ember hátrahagy, vagy inkább magára hagy. Másrészt pedig a fakuló színekben, a málló vakolatokban, a repedések geometrikus alakzataiban látok valamiféle szomorú, időtlen szépséget. Szégyenlősen kitárulkozó, ám mégis büszke lelakottság, lehangoltság ez, aminek megvan a sajátos harmóniája és esztétikuma.
Velencére különösen igaz mindez: az építészeti stíluskavalkád (kiegészülve a hangulatos terekkel, hidakkal, sikátorokkal) és a pusztulás egyszerre van jelen. Ráadásul az olaszokra amúgy is jellemző, hogy nem szeretik túlpörögni a dolgokat. Ez a mentalitás pedig a felújításokra, épületrekonstrukciókra is igaz. (Négy éve is jártam Velencében, akkor lefotóztam egy ablaksort, ahol a középső párkány korláta kissé deformált volt már, megbontva így a három egymás mellett lévő ablak ritmikáját. Most is megtaláltam ezt az ablakot... a párkányt nyilván nem javították meg :)
 |
| Késik a rakodóhajó |
A tenger felől érkezve még a város látképe is csak a korhadó oszlopsorok látványával együtt válik valóssá. A céltalan lődörgés értelme, hogy túljárjunk a turizmus logikáján, és ne megvegyük, hanem inkább meglessük a várost... a maga valóságában. Persze eléggé valószínű, hogy az idegenforgalom, és Velence már annyira összeforrt, hogy talán nem is létezik turizmuson túli valóság, hiszen minden mozdulat a látogatókért van.
Akárhogy is, egy-két intim pillanatot sikerült azért elcsípni. A reggeli rakparton unott arccal ücsörgő áruszállító alakját, aki a teherhajóra várt. Az egyik öreg csatornába beúszó szemétszállító brigádod, akik nem túl nagy lelkesedéssel, de annál hangosabban gyűjtötték össze a házakban felgyűlt szemetet. Az ambuláns csónakokat, amik néhány ódon ház elé már alig tudnak bejutni és kikötni, főleg ha turistákkal teli gondolák jönnek szembe.
 |
| Forgalmi dugó |
Vagy azt a két tíz év körüli fiút, akik labdájukat a sarokba dobták sötétedés után, és egy idősebb kamaszlányt kezdtek el játékból kergetni egy téren. A lány (aki persze élvezte a kalandot) épp a mi éttermi asztalunk mögött keresett menedéket. Szegény srácok még nem sejtették, hogy bár ők gondolják magukat üldözőnek, az egész mókát a lány irányította; így a tinédzser-hormonok által befolyásolt mulatság csak addig tartott, míg kiscsaj le nem ült egy közeli padra, egy idősebb társasághoz. A két ifjú hősszerelmes ezek után csak annyit tehetett, hogy unottan visszatért a labdához.
A velencei kóborlás arra is jó, hogy észrevegyük a zárás utáni halpiac magányát: az ottfelejtett ládákkal, dobozokkal, meg a térkövek közé folyt halszagú lével. De ez a hely legalább késő délután egy viszonylag nyugodt, turistáktól mentes része Velencének, ahol már némi gettó-fíling is elkapja az embert. Legalábbis egy olyan kilátástalannak, elszegényedettnek tűnő, falfirkákkal tarkított városnegyed hangulata, amit ma gettónak szokás nevezni. Pedig Velence igazi, történeti gettója (vagyis a Cannaregio negyed Ghetto-ja) távol van a piactól, és egészen máshogy is néz ki.
 |
| A gettó magasházai |
Kevesen tudják (mert ezt annyira nem hirdetik a turisztikai kiadványok), hogy 1516-ban Európa első gettója épp ebben a városban létesült. A zsidó kereskedők letelepedését először tiltották a Velencei Köztársaságban, majd gazdasági megfontolásból maradhattak, ám zárt közösségben kellett élniük. Mivel nem terjeszkedhettek, itt találhatók a város legmagasabb házai: a velencei építészettől eltérően 5-6 emeletes házak épültek már a 16-17. században. Ez a negyed azóta is egy kulturális és vallási központ; öt zsinagóga, több múzeum, ősi zálogházak és emlékművek vannak a régi- és az új gettó területén, és ahogy olvastam ma is ez a velencei zsidó közösség központja.
 |
| A történelmi gettóra is jellemző az ódon hangulat és az elhagyatottság |
Végül azért leleplezem magam, mert a velencei lődörgésnek, illetve magának az egész utazásnak mégis csak volt egy célja: a képzőművészeti biennálé. Hogy ott mit láttam, és hogy milyen témák köré szerveződött az idei seregszemle, most nem részletezem, mert arról akár egy külön bejegyzést is lehetne írni. Ami érdekesebb, az a kortárs művészetek és Velence kapcsolata. Miért van szüksége egyáltalán Velencének napjaink művészetére? Nem lenne elég vonzó idegenforgalmi központ önmaga múltjával, történeti/művészettörténeti értékeivel? Dehogynem. A város - mint muzeális érték - simán eladható lenne az aktuális művészeti irányzatok nélkül is. Csakhogy Velence nem hagyja magát, mert naprakész akar lenni. Élni akar, és nemcsak a múltjában. Így fordulhat elő, hogy a 19. század vége óta itt rendezik a világ legrangosabb képzőművészeti giga-kiállítását, valamint hogy a városban több színház, mozi, galéria, hangversenyterem is működik.
 |
| Egyszerűbb falfirkák, és művészi graffitik Velencében is előfordulnak |
Persze erre mondhatjuk azt, hogy ez is csak a turisták szórakoztatása miatt van, de szerintem ennél azért többről van szó. Már csak azért is, mert a kínálatot nézve eléggé külön lehet választani a látogatóknak szóló "népetető", kommersz eseményeket, a komoly művészi értékkel bíró, igényes programoktól. A jelenben élés (vagy inkább jövő felé tendálás) legfőbb bizonyítéka pedig az, hogy Velencében négy egyetem is működik; van külön szépművészeti akadémiája, de építészeti és design stúdiumokat is lehet választani.
 |
| A város szépsége ezernyi apróságban rejlik (erről több kép lent...) |
Szóval lehet, hogy az óvárossal és annak épületeivel problémák vannak és lesznek (a világörökségi rang és az UNESCO-védelem ellenére), az is lehet, hogy a város megmentése, felújítása nem halad túl jó ütemben. Szellemiségét, kulturális nyitottságát tekintve azonban Velence abszolút toppon van! A biennálé jegypénztáránál (ami körülbelül 10-15 bódét jelent, kígyózó sorokkal, átlag 30-40 perces várakozással) sorban állva pedig csak röhögni lehet azon az átlag magyar véleményen, miszerint a kortárs művészet halott, mert nem érdekel senkit. Az átlag olasz jegypénztárosnak erről biztos egészen más a véleménye...
Több fotó:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése