Nőnap utáni gender-elmélkedés - Veszedelmesek -e az újkori viszonyok?

Munkásmozgalmi emléknap, vagy a mindennapjainkat átszövő gender-kérdés ünnepélyes megnyilvánulása -e a március 8-i Nemzetközi Nőnap?
Ha már egyszer megvalósult az egyenjogúság (elvileg), és tényleg összehasonlíthatatlanul több lehetősége van ma egy nőnek bármihez, mint a 19. században, vagy azt megelőző korokban, akkor miért ragozzuk még mindig ezt a témát? Az meg hogyan lehet, hogy miközben a gender épp a nemek közötti különbségeket igyekszik minimalizálni társadalmi szinten, egyre több sztereotípia kering arról, hogy milyennek is kéne lennie az igazi nőnek, vagy férfinak?


Eszemben sincs itt hosszan elemezni - vagy újabb mélyreható gondolatokkal bővíteni - a gender-elméletet. Talán egy kicsit már unom is, mert az elmúlt években több tucatnyi előadást hallgattam végig a témáról, és akkor még ott vannak azok a színdarabok, filmek, irodalmi művek, vagy képzőművészeti alkotások, melyek - hol értékelhetően, hol a giccs szintjén - boncolgatják a férfi-nő viszonyt. Mindeközben persze tisztában vagyok vele, hogy változó világban élünk, a régi normák már nem aktuálisak (bla-bla-bla), és nem mindenki talál egyből kapaszkodót (új értéket, értékrendet) az új viszonyok, vagy lehetőségek között. Mivel ez a férfiakat éppúgy érinti, mint a nőket, óhatatlanul családi-, sőt társadalmi konfliktusokat gerjeszt a kérdés, amikkel kell kezdeni valamit. Ezért is kerülhetett a gender-elmélet több tudományág (például társadalomtudományok és bölcsészettudomány), vagy a művészet fókuszába. Sokszor az is felvetődik, hogy a gender már maga egy tudomány. Szerintem ez erős túlzás, sokkal inkább több tudományágat érintő kutatási területről van szó. Halkan teszem hozzá: meg egy divathullámról, amivel lehet tematizálni a közbeszédet. Eladhatóvá válik vele egy sor (gyakran gagyibbnál is gagyibb) műsorszám, meg termék és igen, még politikai manipulációra is bőven alkalmas.


Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, hogy gender-kérdésben és a férfi-nő kapcsolat örökös boncolgatása terén (is) kissé outsider vagyok. A hagyományosnak nevezett családmodell, meg férfi-nő (v)iszony ("azUram", "azAsszony" és nej stb. megnevezéssel együtt) nekem kissé idejétmúlt, nem nagyon találok önmagam és a klasszikus modell között kapcsolódási pontot. Tudom: minden kislány arról ábrándozik, hogy majd szép fehér ruhában oltár elé áll valami álombéli lovaggal. Hát, valahogy ezt a jelenetet már ovis koromban sem tudtam elképzelni magamról. Mondták persze, hogy majd kinövöm, de a helyzet azóta sem változott. Életkoromat tekintve pedig kinőni már egészen biztosan nem fogok semmit sem, maximum beleöregedni :)
Csakis egy elfajzott feminista lehetek ezek után; de az a helyzet, hogy az aztán végképp nem vagyok. Nincs erős nőtudatom, és mi sem áll távolabb tőlem, minthogy nőségemet (vagy nőiségemet) közösségi szinten, más nőkkel együtt éljem meg: valami magasztos eszméért-, na meg a férfiak ellen harcolva. (Az individualizmus nem áll távol tőlem, így arra jöttem rá, hogy mivel nő vagyok, sokszor ezt nézik tévesen feminizmusnak. Ezen viszont legalább nagyon jókat lehet szórakozni :)


Az a helyzet, hogy a csajbulikat sem szeretem és nem szeretek csaj-témákról (műköröm, hajfestés, shopping, hülyepasik, zsírégetés, megcsal/nemcsal, mennyitkeres és a többi) picsorászni a barátnőimmel - nincsenek is ilyen értelemben vett barátnőim. Hosszútávon azzal is ki lehet kergetni a világból, amikor ősanya típusú nők a nyilvános szoptatást, meg az "orgazmusos" szülést népszerűsítik. Vagy amikor magukat konzervatívnak valló hölgyek az asszony-sorsról, kötelességtudatról, meg "az önmagunkról való lemondás gyönyöréről a család javára" értekeznek. Valahogy nem tudok feloldódni az efféle homogén közösségekben, klubokban. Sorry. Amíg ezeket megbeszélik, én inkább bringázom egyet, vagy elvonulok az olvasósarkomba. (Antiszociális vagyok, nyilván ez a helyes diagnózis.)



Ettől függetlenül (és meglepő módon) azért teljesen nőnek érzem magam. Sőt, több női karaktert is képes vagyok felvonultatni (nem, a házisárkány nincs közte; remélem), de inkább nem leplezem le őket :)
Akinek nem tűnt volna fel, az előbb magam is gonosz kis kategóriákba tömörítettem a nőket; sztereotipizáltam, kiemelve a kliséket és az általam nem túlzottan kedvelt dolgokat. Ahogy azt nagyban is szokás. Mintha nem lenne átmenet, vagy valamiféle "kevert műfajú" létezés.


Azt sem gondolom, hogy ezeknek a nemszeretem dolgoknak ne lenne helye a társadalomban, csak azért mert én nem szeretem őket. Épp az lenne a lényege egy egészséges társadalomnak, hogy elbírja a sokféleségeket különösebb őrjöngés meg hisztéria nélkül. A körmökről picsogó barinőket éppúgy, mint a szingli csajokat/pasikat, meg az ősanyákat, vagy azokat akik a 21. században is XYné-ként akarnak élni. Meg persze a kívülállókat is, akiket ez az egész alapvetően nem nagyon érdekel. Tetszik vagy sem, ma már többféle életstílus közül választhat az ember. A választás szót pedig sokszorosan húzom alá, mert pont attól kéne ennek jobban működnie a múltszázadi modellnél, hogy választhatunk: hogy nem muszájból, elvárásból, meg megfelelési kényszerből döntünk, ahogy döntünk. Hogy megtaláljuk azt az életmódot amiben kiteljesedhetünk, önmagunkká válhatunk; ami hosszú távon is örömöt ad.


Csakhogy ez egy ideális állapot, amilyen sajnos ritkán van a valóságban. A sokféleség és a választás lehetősége úgy látszik sok esetben zavart okoz, ami aztán feszültséget, vitát, erősödő sztereotípiákat szül. Nemcsak párkapcsolati, családi, hanem társadalmi-politikai szinten is. Főleg, hogy ez utóbbi "szint" jobban szereti egy nagy átlagos massza felé terelni az egyént; a könnyebbség kedvéért. Sokkal egyszerűbb és eladhatóbb egy idealizált átlaghoz igazítani a törvényeket és a bürokrácia gépezetét, mint a sokféleséghez gyártani jogszabályokat. (Utópisztikus is vagyok néha, úgy látszik.)


Szóval nem tudom, hogy azon a bizonyos össztársadalmi szinten mi a jó és mi a rossz per pillanat ebben a kérdésben. A hagyományos modell már biztos nem (nem véletlenül bontakoztak ki a 19. század közepétől egyre erőteljesebben a nőmozgalmak) de ez a non-stop genderezés, illetve a férfi-nő viszony folyamatos taglalása is rém fárasztó. Pláne mert nemcsak a már említett tudományágak között folyik értelmes diskurzus róla, hanem politikai szinten is, és a bulvársajtó is kimeríthetetlen témát lát benne. Újra és újra pontokba szedve a tökéletes nőről/férfiról/párkapcsolatról/anyaságról/házasságról szóló hallatlan nagy életbölcsességeket. Ezzel párhuzamosan pedig arról cikkeznek, hogy hogyan maradjon az ember önmaga, hogyan ne feleljen meg másoknak és mit tegyen, hogy megvalósíthassa álmait.


Totális káosz időnként az egész, amitől a könnyen manipulálható, önbizalomhiányos egyének simán összezavarodhatnak. Ráadásul ezeknek már semmi köze az eredeti elmélethez. És ezek a cikkek úgy vannak kitalálva, hogy a közösségi oldalakon akkor is eléd ugrik, ha nem akarod. Márpedig köszi, nem akarom. Akkor már inkább lécci még egy csokitorta-receptet, ha lehet.
Míg mások megfejtik a titkot, én maradok inkább a saját "elméletemnél". Vagyis: a mellérendelt, egymást támogató, kooperáción alapuló viszonyokban hiszek. ("A játszótársam mondd akarsz -e lenni...?") Legyen szó munkáról, barátságról, egyszerű emberi kapcsolatokról, vagy szerelemről. Persze ez utóbbi azért kiegészül még egy sor más dologgal is, mondjuk ha tovább folytatom az idézett Kosztolányi verset, akkor a "lehet-e némán teát inni véled" mindenképpen szükséges. ;)


Mindez nemcsak a Nőnap miatt jutott eszembe, hanem mert néhány hónapja kaptam egy olyan kritikát, hogy sosem írok itt a KulTour-Vidéken a nőkről, és sosem fotózom őket egy-egy utazás alkalmával. Hát, ez igaz, annyira tényleg nem jellemző. De, hát miért nézegetném pont a nőket? Akkor már inkább a srácokat. Van jobb dolgom is fél napos vonatozás után - válaszoltam. Ráadásul ezt a baráti társaságom egy férfi tagja mondta, aki valószínűleg formás, szexi (szerintem leginkább dark style) csajokat szeretne viszontlátni a képeimen. (Alkalomadtán azért lehet, hogy kerítek neki egyet. De csak fotón.) Tehát eleve más szemmel nézzük itt a dolgokat. Konkrétan még sosem jutott eszembe, hogy nő-témában fotózzak.
Aztán amikor a karácsonyi pihenő után Krakkóból hazajöttem, egyik kollégám (szintén férfi) jött azzal a kérdéssel, hogy na, milyenek a lengyel nők? Nem tudom, nem próbáltam egyet sem. Hülye vagyok, nem erre gondolt. Szépek, vagy nem, hogyan öltöznek, sminkelnek -e annyira erősen, mint az oroszok? (Szegény lengyel nők, ettől az utóbbi összehasonlítástól talán sosem szabadulnak meg.) Mindenesetre jól elszórakoztunk a sajtótájékoztató előtti percekben.


Utána gondolkodtam csak el, hogy vajon lehet -e itt Európán belül olyan komolynak tűnő különbségeket tenni, hogy lengyel nők, meg olasz nők, meg magyar nők... és így tovább. Annál is inkább, mert szinte ugyanazon üzletláncok ruháiból válogatunk, kulturális fogyasztásaink terén is sok közös pont akad; gondoljunk csak a mozikban futó filmekre, zenei toplistákra, bestsellerekre, tévé-sorozatokra. Nagyon hasonló a mintakövetés; főleg a tízen-huszonéves városi fiatalok esetében. Vannak persze kisebb eltérések (mondjuk az ruhák színösszeállítását, a hajak hosszát, vagy a sminket illetően) az egyes országok között, de nem ordítóan nagyok. Bár éghajlathoz köthető, meg életszínvonalbeli különbségek is megmutatkoznak, mint ahogy temperamentumban, gesztusban is vannak eltérések, de összességében ezek még mind beleférnek az átlag európai képbe, vagy trendekbe.


Hogy néhány szembetűnő példát azért említsek: Krakkóban nem láttam délelőtt tízkor utcán szivarozó, hangosan trécselő, szélesen gesztikuláló nőt. Firenze egyik mellékutcájában igen. Az olaszoknál viszont sokkal kevesebb rövid hajú nő rohangál, míg Lengyelországban feltűnően divatos a szőkére festett pixie haircut. A dublini lányok nem mindig a testalkatuknak megfelelő ruhát választják, ráadásul amint kisüt a nap, neki is vetkőznek (ha csak 10 fok van, akkor is). Az olasz nők viszont még 20 fokban is vastag kabátot hordanak, a színes ruhák felett, a németekre meg inkább a visszafogott elegancia jellemző. A magyar ötven év feletti korosztály sokszor komoran, konzervatív módon öltözik, hozzájuk képest egy német, francia, vagy olasz ötven, hatvan, sőt hetven éves hölgy is divatdiktátor: sokkal bátrabban nyúlnak a színekhez és a modern fazonokhoz. Bár lassú változás már nálunk van szerencsére. De lehet, hogy ez az egész megint csak általánosítás, vagy a véletlenek játéka. Ha az adott ország más tájegységeire mentem volna, lehet hogy egész más dolgokat figyelek meg. A kérdés tehát továbbra is nyitva marad.


Viszont úgy látszik néha mégiscsak figyelem a nőket. (Vagy inkább általában az embereket.) Sőt (mint az a mellékelt fotókon is látható) egyszer-egyszer lencsevégre is kapom őket. Persze nem olyan értelemben, ahogyan azt kedves férfi ismerőseim gondolják, vagy szeretnék. Inkább az adott környezetbe illően, vagy épp nem illően, nem mindig közelről, sokszor csak a tér távoli elemeként. Nemcsak a szépet, nemcsak a fiatalt és nemcsak az európait...

A Nemzetközi Nőnap pedig legyen inkább a nemzetközi nőiség napja. Amiben éppúgy benne vannak a hasonlóságok mint a különbségek és sokszínűségek. Meg a választás szabadsága minden téren.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szőnyegporoló-állvány blues - Régi idők elhanyagolt utcabútorai

Mit adott nekünk a Twin Peaks?

Boros utcából a Dalos utcába - Dombmászások a város körül