(Emlék)képek a vadászkastélyból - Tornyiszentmiklós szelleme

Furcsa dolgokat művel az ember agyával (vagy lelki világával) a járványhelyzet és az utazási korlátozás. Alapvetően nem vagyok egy nosztalgikus alkat, ritkán merengek hosszan a múlton, nem idealizálok túl múltbéli eseményeket (sem a saját, sem a világ történéseit illetően). Inkább az "ami történt, megtörtént" elvet képviselem, levonva a tanulságokat. Többnyire próbálok a jelenben lenni, gondolatilag meg a jövő felé orientálódni.


Az elmúlt időszakban viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre többször jutnak eszembe régmúlt események, de még mindig nem abban a formában, hogy "húú, de jó volt ekkor meg akkor, de visszamennék az időben", hanem hirtelen, villámcsapásszerűen ugranak be képek, képkockák, sőt illatok, hangulatok. Sokszor a legváratlanabb pillanatokban. Akár munka, vagy házi teendők közben, és ennél is többször sportolás, vagy vásárlás alatt. Töredékek ezek, de élesek. Utazások, nyaralások, gyerekkori hülyeségek (emlék)képei. Utcarészletek, piaci jelenetek, egymásnak kiabáló kofák valamelyik nagyvárosból. Zsúfolt pályaudvarok; csomagokkal kóválygó emberek. Zaj, tülekedés, hangosbemondó, kávéház, vagy éppen a hullám hangja, ahogy a sziklának csapódik a tengerparton.


Máskor meg idétlen ruhák a gyerekkoromból: sárga térdzokni fehér tornacipővel, szürke rövidnadrággal. (Menő, mi?) Falusi ház a júliusi hőségben "nyolcvanvalahányban". Bezárjuk egymást az üres disznóólba összekötött kézzel, és azon versenyzünk, hogy ki tud gyorsabban kiszabadulni. Féllábon ugrálva próbáljuk kikerülni a tyúkszart az udvaron; a baromfiállomány felháborodottan menekül előlünk.

Tudom, ezek a mostani hiányállapot képei (emlékei), nem konkrétan a nosztalgiáé, még ha ez furcsán is hangzik.


Egy ilyen villanás volt (biciklizés közben) Tornyiszentmiklós is, ahol kétszer táboroztam a '90-es évek elején. Vadászkastély, sejtelmes erdei környezetben. Állunk a ház melletti patakban, valami növényzetet akarunk kikotorni. A meder oldalában egy régi puskát (vagy géppisztolyt) nézünk, ami betonba van öntve. Valami olyasmi felirattal, hogy "így kéne járnia minden fegyvernek". Bevillan a "Neked írom a dalt", amit naponta százszor elénekeltünk és akkor nagyon szerettem (ma ki nem állhatom), meg a rengeteg zöldborsó amit megettünk a 2 hét alatt, mert a táborvezető vega volt. (Akkor ki nem állhattam a borsót, most meg nagyon szeretem). Elveszítünk egy pszichológust az erdőben. Tízen utazunk egy Trabantban, nekem a csomagtartó jut.


Pár hete muszáj volt elugrani a tornyiszentmiklósi vadászkastélyhoz egy Dél-zalai kirándulás alkalmával, hacsak néhány percre is. Kíváncsiságból, vagy a hangulat kedvéért. Mindegy is. 1992 nyara óta nem jártam ott. A falu azóta jócskán átalakult, hiszen nagyjából keresztülszeli az autópálya azt az útvonalat, melyen szépen be lehetett sétálni a vadászházból a központba. Persze az egykori kastély hangulata a régi. Sőt, az ódonság és a titokzatosság most még inkább érződik, hiszen az épületre ráférne némi felújítás. Vagy csak a pandémia nem tett jót a háznak, ki tudja.


Látott persze szebb napokat is (nemcsak amikor ott táboroztunk, hanem jóval korábban is). A vendégház ugyanis eredetileg vízimalomnak épült a 19. század végén, a századelőn pedig vadászkastéllyá alakították és egy ideig a Hohenzollern hercegi család tulajdonában volt. A falu 2017-es Településképi arculati kézikönyve szerint a ház később Eszterházy herceg erdőgazdasági hivatalának épülete lett, majd 1956-ig az ÁVH laktanyája volt, utána aztán a tanács kezelésébe került. A rendszerváltás óta magánkézben van és szálláshelyként üzemel. Talán ha megint lehet rendesen utazni és táborozni, újra megtelik élettel.


Persze a fák, a patak, az öreg kis gyaloghíd a régi, és az a csendes, néha borzongató nyugalom is, ami körüllengi helyet. Hiába néztem a medret, nem találtam meg a bebetonozott puskát; lehet, hogy benőtte a gaz. De míg világ a világ, nekem Tornyi mindig egyet jelent majd a Twin Peaks első évadának utolsó részével!


Az a rettegés, amivel a film után a sötét erdei úton visszasétáltunk a faluból a vadászházba felejthetetlen emlék marad. Pláne, hogy útközben paráztattuk is egymást rendesen, ahogy azt egészséges tinédzserek szokták. Azt mondanom sem kell, hogy a zalai fák szikomorfákká változtak... és még most is annak láttam őket.

A Twin Peaks-hatásról már egyszer írtam. Itt tudjátok újra elolvasni: https://kultourvidek.blogspot.com/2017/07/mit-adott-nekunk-twin-peaks.html


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ZalaegerSzögek és más nézőpontok - Rendhagyó „belváros észlelés”

Fűszeres gyógyital az asszonynép kedvére - Ürmösbor Szegedy Róza-módra

Lövő felé bringaúton - Teskánd, végállomás!